A cold openben Claire ír levelet a kontinentális sereg Saratoga melletti táborából, Bree olvassa Lallybrochban kétszáz évvel később, majd hallja Roger hívó kiáltását, és lerohan. Kedves feleségem, hadd mutassam be neked William Buccleigh MacKenzie-t (Diarmaid Murtagh). Igen, úgy van, az a MacKenzie ős, aki Rogert Alamance után felakasztotta.
 |
| Buck (Diarmaid Murtagh) és Mandy MacKenzie (Rosa Morris) aranyos pillanata az Outlander sorozat hetedik évad hetedik epizódjában |
Amikor egyszer pár évvel ezelőtt végigfutottam az Outlander könyvek közepesen hosszú összefoglalóján, ez volt az a mozzanat, amit azóta is legjobban várok, hogy a tévés verzióban végre látni lehessen. (A leveleken keresztüli - igaz, csak egyoldalú - kommunikáció, melyről hasonló lelkesedéssel nyilatkoztam, inkább a szöveges verzióban fontosabb számomra, méghozzá irodalomelméleti szempontokból.)
Buck szerencsétlen időutazása ugyanis nem csak azért más az eddig látottakhoz képest, mert a múltból érkezik a jövőbe, amiről értelemszerűen semmilyen tudása nem lehet, hanem mert ő valóban kiszakad egy közösségből, aminek tagja volt (még ha az epizód során néha pillanatokra úgy is érződik, hogy nem biztos, hogy haza akar menni). Gondoljuk bele: Claire-nek csak Frank volt, de rajta is hamar túllépett (ez persze az alapkoncepció „hibája” is, hiszen mihamarabb egyértelművé kell tenni, hogy Claire és Jamie között lesz majd a nagy-nagy románc), Bree számára már Frank sem volt, és erősebb volt a múltbeli családja (nyilván, leginkább az anyja) vonzereje. Roger egyedül állt a világban, könnyen ment Bree után. És Geillis is olyannak tűnt, akit nem igazán kötik erős kapcsolatok a 20. századi életéhez.
De Bucknak családja van a múltban, még ha családra talál(hatna) a jövőben is. Ez adhat magyarázatot arra, nyilván, miért is van ITT, miért pont Rogerék idejében kötött ki. Valamire gondolnia kellett, valaminek vonzania kellett, hogy az idők végtelenjében pont az 1980-as évekbe talált oda. Bree majd egyszer, később fel is teszi a kérdést, de valahogy elsodródik a beszélgetés ettől a témától.
Szóval Dougal és Geillis gyermeke (most kicsit megijedtem, hogy ez nem spoiler-e, de hát a második évad fináléjában ez tisztázva lett, és nem véletlen, hogy az ötödik évadban Graham McTavish játszotta a karaktert) a 20. században kötött ki véletlenül, és Invernessben meglátta Rogert. Jött is utána, de csak óvatosan, hiszen ő úgy tudta, hogy Roger halott, és íme most itt van élőben, s a múltbeli rokon nem tudta, kivel, mivel áll szemben. (Azt is hihette, hogy meghalt és ez a másvilág.)
Míg zsörtölődve majszolja a mogyoróvajas-lekváros szendvicset, érdekesnek találja, hogy az ő fiát is Jeremiah-nak hivják. Roger szerint ebben nincs semmi meglepő, tekintve, hogy a családi hagyomány szerinti nevet kapta, ami onnan, Buck fiától eredeztethető.
Igen, úgy van, kedves, ősapu, a saját utódodat akartad felakasztani féltékenységből.
Mert Roger csak figyelmeztetni akarta ősanyját. (Akinek, ne feledjük, amúgy a hajóút során is segített, hogy a nyűgös, lázas kis ős-Jemmyt ne dobja ki a hajóból Stephen Bonnet.)
Hát, ezt az információt emésztgetni valami erősebbre van szükség, mint kávéra.
Eközben a britek táborában is az iszogatás a központi téma. Találkozunk John Burgoyne tábornokkal (Mark Frost), aki sátrában koccint a legfontosabb tisztjeivel. Három német (hesseniek) tiszt is van itt, katonásan pattog ugyan a beszéde a rangidősnek, de sikerült elkerülni azt a túltolt sztereotipizálást, amit a francia tiszttel műveltek a minap. Itt van Simon Fraser és egy ismeretlen magas rangú brit, valamint itt van Richardson százados és két kis hadnagy, William, és jó barátja, Sandy Hammond, akit már a múlt epizódban is megismertünk (Henry Ashton, aki alakítja olyan ismerős, de nem, szinte abszolút kezdő a srác, legalább is tévés/filmes szinten), ő vitte Claire-nek a gyógynövényeket, de nem gondoltam volna, hogy ennyire fontos karakter. (A könyvben benne volt? Nem emlékszem.)¹
Épp arról van szó, hogy várják Howe seregeit New Yorkból, amikor egy futár érkezik egy tollba rejtet üzenettel. Burgoyne kiküld minden nem eléggé magas rangú tisztet – gyakorlatilag a két hadnagyot – hogy megtárgyalja a helyzetet. Később Richardsontól tudjuk meg azt, amit elvileg tudhattunk már előzetesen is (elvégre történelmi tény), hogy Howe magára hagyta Burgoyne-t, és dél felé, Philadelphia bevételére indult.² Richardson New Yorkba küldené Williamet egy üzenettel, de a fiatalember persze ég a vágytól, hogy csatába mehessen.
Mikor Simon Fraser – ne feledjük, rokon! – leáll beszélgetni a fiatal tisztekkel, és elmondja, hogy mindenki másként „töltődik fel”, Burgoyne a felséges lakomázással, Fraser brigadéros pedig a közkatonák közötti jelenlétével, Sandy súgja, hogy itt az alkalom, William beszélhetne a skóttal, hogy hadd vehessen részt a csatában. Simon Frasernek vannak kétségei a fiatalemberrel szemben, miden bizonnyal leginkább az, hogy süt róla a naivitás és tapasztalatlanság, de beleegyezik, jelen lehet a csatában.
Bree-éknek váratlan vendége akad: Rob Cameron bejelentés nélkül érkezik vacsorára (amiről a minap beszélgettek Rogerrel), de legalább hoz magával bort. Buckot beküldik némi kajával a paplyukba³, és próbálnak jó képet vágni az esti programváltozáshoz. Roger megmutat valami kottás-énekes könyvet, és magára hagyja Robot a dolgozószobában. Ez nagyon rossz ötlet volt, mert mint látjuk később,
az asztalra rakott levelesládából kikandikál egy levél vége, ami nem kandikált még ki akkor, amikor Roger a dobozt odahelyezte.
Rob nehezen akar távozni, de megtudjuk róla, hogy elvált, a felesége egy gazdag francia csaj volt, aki persze, hogy magával vitte a közös gyereküket. Felajánlja, hogy unokaöccsével és Jemmel mozizós-ottalvós programot szervez. Miért is ne, csak lépjél már le, olvasható a házigazdák tekintetéből.
De hova tűnt Buck? Beült a gyerekekkel tévét nézni. Kedves aranyos nagy mackó, Mady még kis játékfésűjével a szakállát is fésülgeti tévézés közben. De mit is kezdenek majd vele ezután? Bree másnap elviszi a munkahelyére, s Buck persze, hogy rossz szemmel néz Robra, aki szerinte túl közvetlen Bree-vel. De hát ő mindenkiről azt hiszi, mondja később Roger, ő az élő bizonyíték rá. Mindenesetre, az utód most megosztja a tudását az őssel arról, hogy a családfa alapján 1778-ban halt meg. Ugyanabban az évben, amelyben átesett a köveken. Erre két magyarázat lehet: vagy nem tért soha vissza és a család holttá nyilváníttatta, vagy pedig visszatért, és még abban az évben meghalt. Sanszos, hogy az előbbi lesz a megoldás. Még akkor is, ha amúgy készülnek rá, hogy Buck majd a legközelebbi szombaton visszamegy.
Csakhogy egy váratlan fordulat felborítja a terveket. Roger az éjszaka közepén leül az íróasztalához, és észreveszi, hogy valaki belenyúlt a levelekbe. Mandy is ekkor sikít egy nagyot – milyen jó, hogy a kislányt megműtötték már, ennyi sikongatás biztos nem tenne jót a szivecskéjének – , hogy Jemmy nincs itt. Persze, hogy nincs, Cameronéknál van. Nem, nem, nincs ITT. A rossz ember elvitte. Roger automatikusan Buckra gondol, aki viszont itt van, és egészen 20. századiasan mutat már a köntösben.
Rob Cameron volt az, s Bree közben már azt is kiderítette, hogy nem is volt szó semmi olttalvósdiról, a fickó Jemmy elrablására pályázott eleve. Roger pedig tudja, hogy nagy a baj, mert a másik olvasta a leveleket. Na usgyi a kövekhez! És valóban, megtalálják Jemmy sálját, az epizód eleji easter eggben látott Tufty Club kitűzővel. De legalább a legrosszabb, amitől Roger tartott, hogy Geillis elgondolását (amiről ő is írt a feljegyzései között), hogy emberáldozat is kell az utazáshoz, nem következett be.
20. századi hőseinket most hagyjuk itt a következő epizódig a kétségbeesésében, és menjük vissza Saratoga mezejére 1777. szeptember 19-re. Ez az első saratogai csata napja, lesz még majd egy második is, de ahhoz még egy nagyon fontos (nekem legalább is az) új szereplőt be kell mutatni, reméljük, arra sor kerül még majd az fél-évadzáróban.
Szóval a brit sereg felsorakozott a csatára, a két fiatal tiszt persze női mellekről cseveg, no meg William elárulja, hogy új szerelme van, egy Rachel nevű lány. (Igen, Rachel Hunter.) Sokkal többet nem árulhat el, mert Sandyt homlokon találja egy golyó (reméljük, nem Jamie lőtt), és azon nyomban ott terül el. William sokkot kap, próbálja élesztgetni barátját, Simon Frasernek kell nagyon határozottan rászólnia, hogy hadnagy úr, tessék az embereivel menni. William aztán a csata során átvált öldöklő vérszomjas vadállatba.
A csata után még mindig Sandy halálát próbálja emészteni, és ráparancsol a kelletlenkedő katonákra, hogy mélyebbre tessenek ásni (mondjuk tényleg nem ártana, így ránézésre), és aztán maga is beáll a munkába. Simon Fraser látja ezt, és kissé keserűen de elégedetten bólint magában, a fiatalember most már jól lesz (márminthogy mentálisan ráállt a katonalétre). Később, mikor Burgoyne pezsgőzik, hogy sikeres volt az akció – rajta kívül senki nem gondolja így igazán -, Fraser tábornok és William leülnek beszélgetni. Azt a görög verset idézik, amely gyakorlatilag arról szól, hogy (pszichésen, mentálisan, jellem szempontjából) más emberek jönnek vissza a csatából, mint akik odamentek.
Kevés szerep jutott ebben az epizódbn Claire-nek és Jamie-nek, aki ráadásul miután egy dezertőrtől megkapták az információt, hogy a britek támadnak, indult is a csatába, amelyet aztán William szempontjából néztünk végig. Nem tudom, vajon látjuk-e majd, hogy kontinentális (valahogy ebben a történetben nem áll rá az ujjam, hogy "patriótát" gépeljek, mások itt az arányok és hangsúlyok, mint a Washington kémeiben) oldalról is ezt a csatát, vagy egyenesen onnan megyünk tovább, ahol ez az epizód véget ér, hogy Jamie is ott fekszik a csatamezőn eszméletlenül.
Jajj, de nem szeretem az efféle ál-cliffhangereket. (Úgyis tudjuk, hogy túléli.)
JEGYZETEK
¹ Igen, volt, de csak egyike volt a William körüli lényegtelen fiatal tiszteknek, összesen három említéssel.
² Ami teljesen felesleges tett volt, hiszen ellentétben az európai hadviseléssel, mikor az ellenfél fővárosának bevétele stratégiailag fontos és nem kevésbé demoralizáló – lsd pár évtizeddel később, mikor már Washingtont (mármint az új központi települést, nem az embert) gyújtják fel az 1812-es háborúban –, egy még formálódófélben lévő új állam aktuális, inkább átmeneti jellegű adminisztratív központjának ide-oda költöztetése csak praktikus-logisztikai okokból lehet problémás, érzelmileg nem megterhelő. Persze a britek Philadelpihába bevonulásának megvan a maga történelmi jelentősége, bár nem ott és nem úgy, ahogyan előre bárki is gondolhatta volna. (Kulcsszó: Gustavus. )
³ Ezt ugye nem értelmeztem a minap, mikor volt egy jelenet, hogy Jem bezárta Mandyt a paplyukba? Szóval amikor a katolikus papokat üldözték Angliában (és a későbbi Egyesült Királyság további területein), főleg a 16. században, a nagyobb házakban kialakítottak ilyen lyukakat, ahova a helyiek menekítették őket. Az mindig nagy szenzáció, ha napjainkban is (pl átfogóbb jellegű átalakítás során) a legalább ilyen régi épületekben ilyen apró kis zugokra bukkannak.