Ugrás a fő tartalomra

Csak semmi kapkodás, ha lehetne kérnem (Nézőnapló:Outlander S07E05)

Kellemes meglepetés az epizód elején, hogy néhány 20. századi pillanatot is beillesztettek a főcímbe. Az epizód címe Singapore, az easter eggben pedig kecskéket látunk, azokat az idióta fajtákat (jó értelemben véve), amelyek képesek teljesen függőleges sziklákon is megtartani magukat. 

 Az epizód egészét tekintve azonban maár kevésbé kellemes érzéseim vannak. Ahogyan azt a szezon elején is említettem, a legfontosabb kérdés az elbeszélés tempója lesz majd, és amennyire pozitívumként volt elkönyvelhető ahogyan az előző epizódban a könyv jó néhány felesleges nagy kanyarját ügyesen levágtak, most  kezdem úgy érezni, hogy 

elkezdtek kapkodni. 

Egy epizód alatt leredezni Ticonderogát? Hát nem is tudom. 



Ugyanakkor, mindazt, amit kapkodva belepakoltak ebbe az epizódba, valóban itt és most volt érdemes belepakolni. Vagyis rideg logikával átgondolva rendben van az tempó, érzésre, hangulatra azonban már kevésbé. (Mint mindig, ha ilyesmiről van szó, a világ legtermészetesebb dolga, hogy más valaki esetleg épp ellenkezőleg érzi.) 

Bree a birtok romos, elhagyatott sírkertjében találja meg a gyerekeket. A korábbi tiltások ellenére is a sírok között játszanak. Jem azt mondja, azért járnak ide, mert Mandy itt szeret nagypapival beszélgetni. Ismét egy jó pillanat Sophie Skeltontól, ahogyan Bree megremeg annak lehetőségétől, hogy a gyerekek esetleg konkrétan megtalálták 18. századi hőseink sírját. 

Később a levelek felett pityeregve látjuk őt viszont, s megállapodnak Rogerrel, hogy eleget vártak már a következő levél megnyitásával, jöhet az újabb adag olvasnivaló,  méghozzá 1777. június 18-i dátummal, Fort Ticonderogából. 

És már látjuk is ahogyan a férfiak Jamie vezetésével az erőd erősítésén fáradoznak, Claire-nek meg szokás szerint egy vaskalapos orvos (még csak nem is teljes képesítésű orvos!) jutott, aki nem engedi cselekedni. 

Jamie aggódva figyeli a szemközti hegyet. Sugar Loafnak [Cukorsüveg] nevezi, a történelemből mi Mount Defiance-ként ismerjük. Nem tudom, mi oka lehetett annak, hogy a régi elnevezését használták, talán hogy azon nézők is kicsit izguljanak a történet előre haladtával, akik tudják mi történt a Mount Defiance-on? (De hát akkor azt is tudják, tudjuk, hogy a Sugar Loaf a Mount Defiance régi neve.) Jamie mondaná is a francia tisztnek, aki legalább annyira kínos francia paródia, mint amennyire Jared Letónak sikerült kínos olasz-paródiává válni A Gucci-házban ¹, hogy hé haver, gond lesz azzal a heggyel, tökéletesen lehet onnan lőni az erődöt, de a másik elhessegeti a problémát, hogy ugyan, oda csak a kecskék képesek felmenni. 

Ha kecskék, akkor emberek is, replikáz Jamie. Főleg, ha skótok. És ha fel tudnak menni, akkor ágyúkat is képesek húzni maguk után. Miután az őrszemek jelentik, hogy Simon Fraser, Jamie egyik távoli(bb) kuzinja (és valós történelmi személyiség) által vezetett egység közeleg az erőd felé, hősünk cselekvésre szánja el magát. Claire is hozzáteszi a saját tudását a megoldáshoz: a második világháború alatt Szingapúrt úgy vesztették el a britek, hogy a víz felől várták a japánok támadását, arrafelé irányították a védelmi rendszereket, mert fel sem tételezték, hogy a szárazföld felől érkeznének.

Szóval Jamie felküldi az embereit egy ágyúval, és jól bemérve a távolságot, még egy lövést is megrendel, amely épphogy nem tesz kárt az erődben, de mutatja, hogy igenis lőtávolon belül vannak. A francia fickó ideges lesz, jól lehordja Jamie-t, hogy semmi szükség nem volt erre a mutatványra, mindenki menjen vissza a dolgára. 

Eközben William Hunterékkel halad észak felé. Gondolom, az összes kvékernek – a fikcionálisaknak mindenképp – folyton ugyanabba a vitába kell beleállnia az erőszak természetéről és a vallásuk ezzel kapcsolatos nézeteiről. Nincs így másként kis társaságukkal sem. Közben persze megtudjuk, hogy Denny Londonban járt egyetemre, és nagyon jó (és modern) képzést kaphatott, ha ennyire magától értetődő része ennek a boncolás is, amelyből ugyebár sok minden okosságot meg lehet tudni az emberi testről és a betegségek természetéről.

Az elméleti kérdés, hogy mit tennének, ha erőszakhoz kellene folyamodniuk saját maguk, vagy egymás megvédése érdekében, hamar gyakorlati problémává növi ki magát, 

mikor egy az út szélén ügyködő fickó azt hazudja nekik, hogy eltévesztették az útkereszteződést, de sebaj, jöjjenek csak hozzájuk éjszakára. Ifjú hőseink vacsorát is kapnak, de sajnos a házigazdáknak csak patkánypörköltje van, mert a sereg (melyik? mindkettő!) elvitt tőlük mindent. 

Milyen szerencse, hogy William csúnyán elrontotta a gyomrát a bizarr étektől, mert így pont ébren van, amikor a házigazda és felesége jönnének álmukban meggyilkolni mindhármukat. Némi dulakodás, s William leszúrja a fickót. Rachel elbeszéléséből tudjuk meg később, hogy az asszony bevallotta, nem először csináltak ilyesmit, s a szekrényük tele volt ellopott értéktárgyakkal. Williamet természetesen az zavarja a leginkább a történtekben, hogy nem ilyen körülmények között számított arra, hogy életében először embert öl. 

Később a fiatalok útjai elválnak, ő a sajátjaihoz megy, Hunterék pedig Ticonderogába. William mondja, ha valahol attrocitás érné kedves útitársait, hivatkozzanak, Harold Grey-re, Pardloe hercegére (jujj, végre szó esik róla, hogy Hal, LJG bátyja, időközben hercegi rangra emelkedett!), az ő rokonára. 

 A 20. században eközben Bree is munkába indul. Érdekes döntés, hogy egy lendületes régi skót tánczenét hallunk közben, olyat, ami hallatán simán számíthatnánk arra, hogy mindjárt előbukkan Rupert és Angus, miközben egy erőmű modern berendezését láthatjuk. 

Nos, nagyon nem indul jól a nap Bree számára, mert egy már-már modell kinézetű fickó (engem Eion Baeily-re emlékeztet, aki az Elit alakulatban Webstert játszotta) vezetésével, ő Rob Cameron (Chris Fulton)², jól megszívatják.  Bezárják az alagútba, ahonnan Bree-nek a tervrajzok alapján összegyűjtött minden előzetes tudását okosan kell felidéznie, hogy megtalálja a másik kijáratot. 

Csakhogy akad még egy probléma: 

az alagútban is van egy időkapu. 

Bree összeszedi magát, és átrohan a kékesen fénylő valamin (ezt lehetett egy pillanatra látni a trailerben, előrevetítve, hogy Bree-ék már az idén nyáron vetítendő részekben a 20. századba költöznek.) Végül kijut az alagútból, és este vacsorakor a gyerekek előtt eljátssza, hogy micsoda kaland volt, de Rogert nem lehet megtéveszteni, látja, hgy valami nagyon nincs rendben. 

Mivel Ian az indiánokkal fenntartandó kapcsolatokért felelős az erődbeli munkamegosztásban így most épp levelet kell neki elvinnie pont abba a faluba, ahol a volt felesége él. Na ezért nem szeretem azt az örök nagyon Felnőtt Felelősségteljes Férfinak akarok látszani testtartást, mert hát mire fel, hogyha egy ilyen esetben meg azonnal kisfiú módjára kéri, hogy ne neki kelljen abba a faluba mennie. Hát katona, a parancs az parancs. 

Mielőtt indulna, leül kicsit beszélgetni Claire-rel, hogy hogyan is készülnek a gyerekek. Nem, nem a nemi aktussal kapcsolatban tudatlankodik, értelemszerűen, hanem a tömény biológiai része érdekli. Hogy nem lehet-e, hogy neki valami baja van, amiért nem lehet gyereke? (Most, hogy Ian nem akar annyira erőltetetten Felelősségteljes Felnőtt Férfi lenni, John Bell játéka is mindjárt élvezetesebb.) Claire megnyugtatja, hogy szerinte nincs vele semmi baj, meg hogy egy gyermek elvesztése (akár vetélés, akár korai csecsemőhalál) sajnos sokkal gyakoribb jelenség, mint amennyire a nők beszélnek róla. Bíztatja a fiút, hogy higgye el, ha újra talál magának valakit, minden esélye megvan arra, hogy legyen gyermeke. 

 Az indiánok falujában aztán Ian találkozik Emily fiával, akiről azt mondja a nagymama, hogy Ian lelke van benne (merthogy az őslakosok szerint úgy lesz a gyerek, hogy a férfi szelleme/lelke, "spirit", felülkerekedik a nőén). Most akkor ezt értsük úgy, hogy az indián kultúra hiedelmei alapján Iané a gyerek? Még angolul is tud. És Iantól angol nevet, (Ian James, mi mást?) is kap. 

 Amikor Ian visszatér Tiinderogába, Rachel Hunterbe botlik, merthogy ők is megérkeztek közben. Mi akkor találkozunk először a már orvosi kötényét viselő Denny-vel, mikor Claire érdeklődik, hogy mi a vita tárgya a két szakember között. Egy Walter (Toby Bakare) nevű kedves arcú, fekete fickó lábát készülnek amputálni, a kérdés azonban az, hogy bokánál vagy térdnél. Claire és Denny rögtön szimpatikusak egymásnak, a fiatalember bár nem élt még a módszerrel, rögtön megérti a víz forralásának és a műtéti eszközök fertőtlenítésének jelentőségét.

 Kellett már nagyon egy ilyen karakter, akivel Claire szakmai kérdésekben a 18. században is együttműködhet, nem igaz? 

Walter életének előzményeivel is megismerkedünk aztán, többek között, hogy feleségével táncmulatság közben ismerkedtek meg, mert az asszony szeret táncolni. A férfi ugyebár fél lábbal már nem nagyon fog, de hálás Claire-nek, hogy megmentette az életét, mert így lehetősége lehet még a feleségét látni, akivel nem a legjobb viszonyban váltak el. 

 Sajnos azonban Jamie-nek időközben igaza lett a Mount Defiance-szal kapcsolatban, a másik Fraserék felmásztak ágyústól, és már el is kezdték lőni az erődöt. De milyen szerencse, hogy Jamie okos és előrelátó, mert már előkészítette a csónakokat, amelyeken keresztül az embereket evakuálni lehet. Kivéve azokat a betegeket, köztük Waltert, akiket veszélyes lenne megmozdítani. Claire laudánummal látja el a férfit (szigorúan csak fájdalom ellen és altatóként, csak kicsikét!), aki amikor megérti, hogy nem menet, abban a szomorú beleegyező mosolyban ott van az a szomorú élettapasztalat is, hogy persze, hogy ő azok között lesz, nem is számított másra, aki nem mehet, hiszen nem fehér ember. (Még ha Claire nem is ezért hagyja hátra, hanem valóban orvosi okokból.) 

 A 20. században Jem érkezik haza az iskolából, de ahelyett, hogy a házba menne, abba az épületbe húzódik, ahol Ian születésekor kicsi Fergusék a fegyvert rejtegették, és magában duzzogni kezd. Apja kihívja a bejárati út melletti kis ülőkés részre, és kérdi, hogy mégis mi a baj. Valamelyik gyerek az iskolában azt mondta, hogy Jemék – lévén ugyebár katolikusok – a pokol tüzében fognak égni. Jem erre átkozódással válaszolt, de ahogyan nagyapjától tanulta, gaelül. Na ezen húzta fel magát a tanító néni, hogy az ő osztályában tisztességesen angolul tessék beszélni, és még jól meg is cibálta a fülét a renitens kisfiúnak. Roger persze, hogy nem haragszik. Viszont kéri, hogy a fia ne szemeteljen többet az út szélén. De hát az nem is az ő szemete. Minden jel arra mutat, egy hajléktalan vette be magát a birtokra. 

Amikor este Roger és Bree megbeszélik, hogy a fiatalasszony tudta, hogy nehéz lesz a munka csupa férfi között, de nem gondolta volna ennyire, és Roger rámutat, hogy Claire-nek is hasonló nehéz lehetett az első nap az egyetemen, Mandy sikolya szakítja félbe a beszélgetést. Valakitől nagyon megijedt. Lehet, hogy azok a felföldi tündérek, akikről most már folyamatosan beszélnek a gyerekek, nem is tündérek, hanem valaki élő ember? 

Amikor Roger kimegy az udvarra körülnézni, abból a jellegzetes kameraállásból látjuk, amely megoldást akkor szokták használni, mikor a készítők azt kívánják érzékeltetni, hogy valaki figyeli az adott karaktert. 

 Bree másnap úgy dönt, hogy beül a férfiak közé a pubba, és elegánsan megfenyegeti Rob Cameront, hogy ha még egyszer olyat tesz, mint tegnap,  kirúgatja. 

Aztán az epizód végén látjuk, hogy anál a sírkőnél, amelyre a gyerekek rakosgathatták a köveket, megáll és mint annak idején Claire, mikor 1968-ban ellátogatot Cullodenbe, a sírkő mellett beszél Jamie-nek arról, hogy új munkája van.


JEGYZETEK

¹Hogy Ridley Scott filmje eszembe jutott, köze van ahhoz is, hogy egy másik Ridley Scott filmmel, az idén ősszel bemutatandó Napóleonnal foglalkoztam sokat mostanában.

²A Bridgetonban ő játszotta a fickót, aki elvette feleségül a teherbe esett csajt a testvére helyett. Az Utódlásban talán pincért játszhatott Shiv esküvőjén?



Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Újra két külön idősíkban (Nézőnapló: Outlander S07E03)

Van egy egészen speciális oka annak, miért is örülök, hogy épp mostanában kerül a hetedik évad vetítésre. Valamiféle bizarr midlife-crisis közepén leledzem, amelyet minden valószínűség szerint a brit közéleti panelshow Have I Got News For You 1990-s évekbeli, Angus Deayton által vezetett epizódjai katalizáltak bennem, amely egyrészt saját tinédzserkorom (avagy a 90-es évek) emlékeinek teljes újraértékelésével jár, másrészt fals nosztalgiával (hiszen saját emlékekre nehezen támaszkodhatok) fordulok a születésem ideje körüli kulturális termékek felé. (Lsd a szintén Deayton nevéhez is fűződő Radio Active rádiós skeccsshowt, amelynek pilotepizódját nem mellesleg születésem előtt 12 nappal adták le.)  Hogy Bree és Roger is 1980-ban tartózkodnak (legalább is a könyves változat szerint 1980 szeptemberében Lallybrochban laknak) teljesen beleillik abba a gondolati-hangulati világba, amelyben mostanában mindennapjaimat töltöm.¹  Roger(Richard Rankin) és Bree (Sophie Skelton) a 20. szazadi La

Búcsú az otthontól (Outlander S06E08 - I am not alone)

Következzen a rövidre szabott 6. évad fináléja. Mint ahogyan az előző epizódot,  ezt a részt is Jamie Payne rendezte.   A cold open ben egy hatvanas évekbeli amerikai hamburgerező (bocs, európai középosztálybeli polgár vagyok, nem tudom én az ilyen helyeket "étteremnek" nevezni), ahol több mint valószínű, hogy Claire és Bree ülnek (ha csak váratlanul nem hozzák vissza Geilist, haha), de csupán a kezeik és a háttérben – étlap mögé bújva - elmosódottan valami vöröses haj látszódik. Ez valami hasonló safe space játék lehet Claire fejében, mint az előző évad végén a hálaadásnapi vendégvárás.   Ám menjünk csak szépen vissza a 18. századba, ugyanis felpörögnek az események. Ott hagytuk abba, hogy Richard Brown érkezett egy fél seregnyi emberrel, hogy a Communty of Safety nevében törvény elé citálja Claire-t. Azért az a rengeteg fegyveres azt érezteti, nem lenne gond, ha nem jutnának el a bíróságig. Claire Mrs Bugot küldi el segítségért, Lizzie is elrohan valahova. Közben valaki

Skócia még várhat (Nézőnapló: Outlander S07E06)

Néha kell lennie olyan epizódnak is, amely nem sokkal tesz többet, minthogy arra emlékeztet, hogy félretéve minden elméleti okoskodást, minden filmes finnyáskodást, nyűglődést, bevalljam magamnak,  én azért mégiscsak szeretem ezt a sorozatot nézni.  Claire (Caitirona Balfe) és Ian (John Bell)  érzékeltetik Williammel, hogy ki akarnak jutni az erődből, és ki is fognak jutni onnan  Hát még akkor, ha újabb és újabb kellemes meglepetések érnek a szereplőgárdát illetően. Amikor az epizód elején William megérkezik Ticonderogába, és keresi Simon Fraser tábornokot, hogy jelentést tegyen, számomra is meglepő mértékben izgatottan várom, na ki fogja játszani a brigadérost.  És akkor tádám, Angus MacFadyen áll előttünk brit egyenruhában.  Az évadra készülődésemnek fontos mozzanata volt újra felidézni a Washington kémei sorozat történéseit, mert tudom, hogy a két alkotás – köszönhetően a történelmi tényeknek – keresztezi majd egymást. Arra azonban nem gondoltam, hogy egy ilyen erős kapocs is lesz: