Ugrás a fő tartalomra

Skócia még várhat (Nézőnapló: Outlander S07E06)

Néha kell lennie olyan epizódnak is, amely nem sokkal tesz többet, minthogy arra emlékeztet, hogy félretéve minden elméleti okoskodást, minden filmes finnyáskodást, nyűglődést, bevalljam magamnak,  én azért mégiscsak szeretem ezt a sorozatot nézni. 

Claire (Caitirona Balfe) és Ian (John Bell)
Claire (Caitirona Balfe) és Ian (John Bell)  érzékeltetik Williammel, hogy ki akarnak jutni az erődből, és ki is fognak jutni onnan

 Hát még akkor, ha újabb és újabb kellemes meglepetések érnek a szereplőgárdát illetően. Amikor az epizód elején William megérkezik Ticonderogába, és keresi Simon Fraser tábornokot, hogy jelentést tegyen, számomra is meglepő mértékben izgatottan várom, na ki fogja játszani a brigadérost. 

És akkor tádám, Angus MacFadyen áll előttünk brit egyenruhában. 

Az évadra készülődésemnek fontos mozzanata volt újra felidézni a Washington kémei sorozat történéseit, mert tudom, hogy a két alkotás – köszönhetően a történelmi tényeknek – keresztezi majd egymást. Arra azonban nem gondoltam, hogy egy ilyen erős kapocs is lesz: egy fontos karaktert alakító színész felbukkan ebben a sorozatban is.¹ 

Nos, William és Fraser tábornok beszélgetéséből megtudjuk, hogy a britek célja két oldalról, északról (Burgoyne) és délről (Howe) beszorítani a rebelliseket, elvágni őket a kontinentális sereg többi egységeitől. Ez így amúgy teljességgel stimmel is, mármint történelmileg, tényleg ez volt a cél, aztán majd látható lesz, hogy lesz ebből mégis Saratoga, a háború fordulópontja, amiről az epizód végén Claire és Jamie is beszélnek. 

 Van egy nagyon fontos eleme annak, miért is érzem otthonosan magamat egy-egy ilyen epizód alatt: Bear McCreary zenéjében van néhány új motívum, amely a Black Sails sorozat főként negyedik évadának motívumaira emlékeztet nagyon (nem véletlen, lévén közös a zeneszerzőjük). Akár William esetében, akár abban a jelenben, mikor felülről mutatják az erődből vízen menekülő kis csoportot, köztük hőseinket. Egy apróság miatt álljunk meg itt egy kicsit: újra és újra rácsodálkozom, hogy a drónok segítségével készült látványos felvételek milyen magától értetődően váltak film-, sorozatnéző mindennapjaink részévé. 

Szóval hőseink, meg az a néhány beteg, akit magukkal tudtak vinni, valamint a Hunter testvérek, még mindig nem érezhetik magukat biztonságban, így az erdőségben menetelnek kimerülten. Mrs Raven, az előző epizódban is már az indiánoktól rettegő nő (nem meglepő, a családját ők ölték meg) a tejes idegösszeomlás határán, már a csónakból is nehezen tudja kibeszélni Rachel, mert az asszony megijedt Iantól. De Rachel megnyugtatja, ő teljességgel megbízik a fiatalemberben. 

Később, amikor a britek indián hujjogást mímelve próbálnak csapdát állítani, Mrs Raven eltűnik. Claire megy utána, rá is talál, de az asszony úgy dönt, nem szenved tovább, és főbelövi magát. Ez ugye nem csak azért baj, mert minden emberi élet vége mégiscsak nagy veszteség, hanem mert a zajt meghallották a britek is,

 így aztán Claire megint elrabolva találja magát. 

Ugorjuk a 20. századra, ahol ugye Jem iskolai problémái jelentik jelenleg az egyik drámát. Roger megy is beszélni az igazgatóval, akiről kiderül, hogy bár kénytelen volt ott és akkor a helyzetet túlreagáló tanárnő szakmai integritását védeni, de valójában nem híve ennek a vaskalapos angolosításnak. Bár megérti – nyilván, tanult ember, ismernie, értenie kell az effajta folyamatokat –, hogy a felföldi szülők miért érzik úgy, hogy a gyereküknek el kell szakadni a skót tradícióktól: jobb munkalehetőséget, jobb életet remélnek ettől csemetéiknek. Roger, akinek megnyilvánulásaiból nekem úgy tűnik, hogy kicsit hiányzik neki a 18. század, szenvedélyesen beszél arról, hogy nem kellene azt a gazdag hagyományt sutba vágni. Az igazgató pedig felkéri arra, hogy tartson egy bemutató órát nyelvről és hagyományokról a gyerekeknek. (Jól érzem én, hogy több idő telt el az előző részek és ezen epizód forgatása között? Mintha Richard Rankin jól érzékelhetően fogyott volna közben.) 

Roger aztán Brianna minapi alagútbeli tapasztalatait próbálja lejegyezni, miközben rájönnek arra, hogy ezek a zümmögő helyek, amelyek beszippantják az időutazásra képes embereket, úgy tűnik, egy összefüggő portált alkotnak. Roger egyébkét "kalauz időutazó-stopposoknak" címmel látja el jegyzeteit, amely egyértelmű utalás (a könyvben is!) Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című alkotására. Bree rá is kérdez: mint a BBC rádióvígjátéké? (1980-1981 környékén járva nekem egy teljesen más humoros BBC4 rádiósorozat jut amúgy eszembe, de most inkább nem megyek bele a témába.) 

Az erődben Claire-t a többi fogoly közé kísérik. Ki tudja hányadszor elrabolt hősnőnk rutinosan érzi magát a helyzetben, azonnal ráparancsol az őrzésükre odaállított kiskatonára, hogy szerezzen vizet, és élelmet is lehetőleg. Csak ezután veszi észre az egyik oszlopnak támaszkodva ülő Waltert, aki az amputációja miatt jól lenne ugyan, de sajnos időközben tüdőembóliát kapott, úgyhogy mégis menthetetlen. Van itt még egy szoptatós kismama is, akinek az éhségtől-szomjúságtól természetesen elapad a teje. Claire meg igyekszik az első tiszt után menni, akit észrevesz, és számonkérni, hogy mégis hogy képzelik ezt a britek.  Naná, hogy a tiszt William lesz, immáron egyenruhában. Apropó egyenruha, megint találkozunk Richardson századossal, akinek tévés sorozatbeli funkciójára még mindig kíváncsi vagyok (merthogy a regényben azokhoz az eseményekhez kötődött inkább, amelyeket itt kihagytunk, ráadásul van egy fontos jellemzője egyik főbb szereplőnek, amit szintén kihagyott a tévés történet, amihez Richardson figurája kapcsolódhatna, így ez az új fickó nekem kicsit a semmiben lógó karakter most), s aki lehet, hogy arra számított, hogy William nem tér vissza a mocsárból, de ha már így történt, akkor megcsavarja a mondanivalóját, és úgy beszél arról, hogy a titkosszolgálati tevékenység mennyire szükséges a sikeres katonai hadműveletekhez, hogy a végén William érzi rosszul magát, és szabadkozik, hogy elszúrta a küldetését. Én pedig közben azon gondolkozom, hogy Ben Lambertet láttam már kikent-kifent arisztokrataként (inkluzíve paróka nélkül is) és brit katonatisztként (de azért megnézném őt tengerésztiszti egyenruhában is), így ő azon ritka kategóriába tartozik, akik „teljesítették” a minimum „elvárásaimat” minden brit férfi színésszel szemben. (Te jó ég, most esik le, Tobias Menziest láttam dragonyos és tengerésztiszti² egyenruhában is, viszont festett ficsúrként még nem. Hm… ez most elgondolkodtatott.)

Némiképp fura, hogy 

Claire nem ismeri fel a magas és szélesvállú fickót már a járásáról, de még a nézéséről sem azon nyomban, 

pedig állítólag tiszta apja, így William az, aki megjegyzi, hogy hé, asszonyság, én ismerem magát. Kicsit ledöbben, hogy azok a rendes ember Fraserék rebellisek, az ifiúr még kicsit naivan botorkál a történelmi szituációkban jó és rossz oldalt tekintve. És ezt nem azért mondom, mert tudom, hogy ezt a konfliktust az amerikaiak nyerik, hanem általánosságban véve vagyok annak híve, hogy egy adott történelmi szituációban (amely csak nekünk, visszatekintve történelmi, a benne élőknek csupán események kusza halmaza), hogy ki melyik oldalra kerül (sodródik?) néha oly kevésen múlik.³  

Mindenesetre, Claire-nek sikerült Williamet – aki mintha egy-két olyan információt is elejtett volna közben a brit sereg helyzetéről, amit, az ő szempontjából nézve nem biztos, hogy kellene –, rábeszélnie, hogy szerezzen inni-ennivalót és gyógynövényeket is, ha lehet. Hamarosan érkezik is minden, amit Claire kért. Hősnőnk kérdezi is a fiatal szőke hadnagytól, aki egy nagy bőrszatyrot hoz tele gyógynövényekkel, hogy miként tudta, kit kell keresni. Hát mert Ellesmere azt monda, hogy a göndör parókás (?) nő lesz az, aki úgy parancsolgat mint egy őrnagy. Claire egy kis flaska brandyt is kap, mert állítólag ráfér. Ahogyan ráfér Walterre is, akitől aztán épp azelőtt búcsúzunk (innen nézve érzékelhető jól, hogy miért vehettem szinte biztosra, hogy viszontlátjuk még, hiszen az ilyen kedves, jóravaló fickóktól nem kapkodva, hanem hosszan, szomorúan, de méltósággal szokott búcsúzni az Outlander), hogy beindulna a nagy megmentési terv. 

 Vagy valami ahhoz hasonló. 

 Szóval Ian az, aki bemegy az erődbe, az ottani mohawkok egyikének vallva magát. Oda is megy a kútnál épp vizet merítő Claire-hez, hogy hát akkor itt vagyok, kedves Tündénagynéni, mindjárt meg leszel mentődve, amikor William is észreveszi korábbi megmentőjét. Elsőre úgy tűnik, hogy nem rakja össze a két információt, de hohó, ő nem akárki ám, így rá is kérdez, hogy de hát nem tetszenek itten maguk rokonok le… de igen, a nagynénje vagyok, jelenti ki Claire. 

Milyen jó, hogy Jamie épp ekkor kezd el tüzes nyilakat lövöldözni be az erődbe, épp egy szénásszekeret talál el, s egyszerre nagy káoszt okoz. (Látjuk is, ahogyan nyilaz, s ez megint olyan igazi, jó, kalandfilmes pillanat). William sokat tanulmányozhatta a sorozat második évadjának kilencedik epizódját, mert az a kis gyerekes hepciás hanghordozása arról, ki kinek tartozik egy élettel és a többi, könnyen emlékeztethet bennünket pótapucija kamaszkori mására. De a végén csak elengedi hőseinket, szaladjanak csak a nagy káoszban. 

Tényleg olyan Claire és Jamie viszontlátása, mintha mindketten az élet mindennapi rutinjai közé sorolnák, hogy egyikük folyamatosan el van rabolva, a másikuk meg folyamatosan meg kell, hogy mentse. Csak a magukra hagyott betegek emlékével nem tud könnyen megbirkózni Claire. 

 Aztán odaérnek a kontinentális sereg táborába. Jamie-t vadászat után, látva, hogy milyen pontosan célzott a lelőtt madár fejére, kiszúrja egy nagydarab (még Jamie-nél is nagyobbnak tűnik), fura ruhás fickó, személyesen Daniel Morgan az, a függetlenségi háború híres-neves mesterlövész egységének vezetője. Hát akkor ennyit Skóciáról, inkább még egy kicsit maradnak, mert Jamie nem hagyja itt a harcokat. 

Főleg azután nem, hogy kiderül, hogy Saratoga közelében vannak, amiről Claire ugyebár tudja, hogy a harcok fordulópontja lesz (és a franciákat is ez győzi majd meg a szövetségről). 

Van itt egy fura beszélgetés Claire és Jamie között arról, miért nem indítanak nők háborúkat, és a választ a szülésben, pontosabban „az élet létrehozásában” (ezért fura, mert ugyebár ebben a férfi is részt vesz, elvileg) találják meg, lépjünk inkább túl rajta.

 Az még persze fontos lehet, hogy Claire örül, hogy Jamie a mesterlövészekhez került, ők távolról vesznek részt a csatában, talán nagyobb biztonságban van.

Ugorjunk vissza a 20. századba, Roger előadására, ami nagy siker. Az igazgató rendszeresíteni szeretné az alkalmakat, Roger bele is fog menni ebbe. Itt vannak szülők és nagyszülők is, többek között Rob Cameron, Bree idegesítő munkatársa, aki az unokahúgát hozta az eseményre. Van némi feszkó a két férfi között bemutatkozáskor, de aztán úgy tűnik, hamar megtalálják a közös hangot, még közös vacsorát is megbeszélnek. Csak egy apróság okoz kellemetlen mellékgondolatokat Rogerben: amikor kapkodva készülődött az eseményre, és Bree pakolta össze a táskát, véletlenül beletette férje időutazós jegyzeteit is, amit aztán a nyelvórán véletlenül körbeadott a többi körbeadandó anyaggal együtt, és Rob olvasta azt. De szerencsére csak azt hiszi, hogy egy regény piszkozata. 

Roger később otthon skót tánczenét hallgatva pakolászik a konyhán, amikor észrevesz egy ablakohn beleskelődő figurát. Nosza, utána is rohan és elkapja. Persze, mert ő könnyű 20. századi öltözetben van. A fickó meg nehéz 18. századi kabátot visel. Amikor Roger szembenéz vele, meglepődik, majd dühösen leüti. 

 Annyi spoiler belefér ide a végére, hogy 

találkoztunk mi már ezzel karakterrel, Roger is jól ismeri, csak mivel színészcsere volt közben, így jól szolgál cliffhangerként, hogy sokan – elsősorban a könyveket nem ismerők – nem igazán tudják hova tenni a fickót.

_____________________

JEGYZETEK 

¹ Ráadásul, amikor a könyvet (hetedik kötetet) olvastam, és annál a résznél tartottam, amikor William megismerkedik Robert Rogersszel, és jelen van Nathan Hale elfogásakor is, folyamatosan MacFadyent láttam magam lőtt Rogersként.

² Terror újranéző-napló az Egy olvasó naplóján! Róma újranéző napló a Nézőnapló extrán. Valamint  egy teljesen friss Guardian interjú Tobias Menziessel, ha valakit esetleg érdekel. (Jelenleg, amúgy Magyarországon van újra, mert benne lesz a Brad Pitt féle Forma 1-es filmben.)

³Általam gyakran idézett példa erre  az 1970-es években készült Lancombe, Lucien című film egy a nagyvilágban járatlan, tudatlan francis (pireneusokbeli paraszti származású) kamaszgyerekről, aki gyakorlatilag azért lesz a helyi kollaboráns bagázs tagja a 2. világháború alatt, mert a kijárási tilalom kezdete után ér vissza a városba kimenőjéről.



Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Újra két külön idősíkban (Nézőnapló: Outlander S07E03)

Van egy egészen speciális oka annak, miért is örülök, hogy épp mostanában kerül a hetedik évad vetítésre. Valamiféle bizarr midlife-crisis közepén leledzem, amelyet minden valószínűség szerint a brit közéleti panelshow Have I Got News For You 1990-s évekbeli, Angus Deayton által vezetett epizódjai katalizáltak bennem, amely egyrészt saját tinédzserkorom (avagy a 90-es évek) emlékeinek teljes újraértékelésével jár, másrészt fals nosztalgiával (hiszen saját emlékekre nehezen támaszkodhatok) fordulok a születésem ideje körüli kulturális termékek felé. (Lsd a szintén Deayton nevéhez is fűződő Radio Active rádiós skeccsshowt, amelynek pilotepizódját nem mellesleg születésem előtt 12 nappal adták le.)  Hogy Bree és Roger is 1980-ban tartózkodnak (legalább is a könyves változat szerint 1980 szeptemberében Lallybrochban laknak) teljesen beleillik abba a gondolati-hangulati világba, amelyben mostanában mindennapjaimat töltöm.¹  Roger(Richard Rankin) és Bree (Sophie Skelton) a 20. szazadi La

Búcsú az otthontól (Outlander S06E08 - I am not alone)

Következzen a rövidre szabott 6. évad fináléja. Mint ahogyan az előző epizódot,  ezt a részt is Jamie Payne rendezte.   A cold open ben egy hatvanas évekbeli amerikai hamburgerező (bocs, európai középosztálybeli polgár vagyok, nem tudom én az ilyen helyeket "étteremnek" nevezni), ahol több mint valószínű, hogy Claire és Bree ülnek (ha csak váratlanul nem hozzák vissza Geilist, haha), de csupán a kezeik és a háttérben – étlap mögé bújva - elmosódottan valami vöröses haj látszódik. Ez valami hasonló safe space játék lehet Claire fejében, mint az előző évad végén a hálaadásnapi vendégvárás.   Ám menjünk csak szépen vissza a 18. századba, ugyanis felpörögnek az események. Ott hagytuk abba, hogy Richard Brown érkezett egy fél seregnyi emberrel, hogy a Communty of Safety nevében törvény elé citálja Claire-t. Azért az a rengeteg fegyveres azt érezteti, nem lenne gond, ha nem jutnának el a bíróságig. Claire Mrs Bugot küldi el segítségért, Lizzie is elrohan valahova. Közben valaki