Jól halad a jakobita felkelés, a seregek már behatoltak Angliába, s a legújabb hír szerint Manchestert is elfoglalták. Claire épp fogorvosi teendőket lát el, melynek természetesen már a látványától is rosszul van körülötte mindenki.
A haditanácsban kivételesen egyetért a visszavonulásban Murray és O’Sullivan, Jamie viszont makacskodik, hogy már csak öt napra van London, most kellene ütni a vasat, míg még meleg. Murray-t leginkább három angol hadtest aggasztja, melyekről nem tudni, hogy hol állomásoznak. Jamie szerint nagyon valószínű, hogy nem együtt vonulnak, külön-külön pedig már nem is számítanak félelmetesnek. McDonald viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy maguk a felkelő seregek is egyre gyengébbek és csak még inkább azok lesznek. Jamie ezt is a maga mondanivalója felé fordítja: ha most visszafordulnak, akkor kihuny a katonákban a most még mégiscsak valahogy pislákoló lelkesedés. Csárli is inkább támadna, hiszen – mi mást is gondolhatnánk – Isten akarata, hogy ez a hadjárat sikeres legyen. Tanácsadói azonban továbbra is ellenzik az ötletet. Csak Jamie tart ki a herceg oldalán, ráadásul még ünnepélyesen letérdel és kezet is csókol.
Ez a jelenetsor amúgy – természetesen fiktív hősünk nélkül - az 1745-ös jakobita felkelés konkrét fordulópontja. Az úgynevezett „fekete péntek”, amikor a felkelő seregek visszavonulót fújtak, pedig a bulvárolvasó londoni ladyk már pihegve várták, hogy végre elárassszák a várost a vad felföldi harcosok, olyan közel volt a sereg az fővároshoz. Bonnie Prince Charlie kifakadása, amelyet íme az Outlander sorozat is ábrázol, szintén egy valós történelmi mozzanat. Ahogyan már többször is említettem, minden lektűrszerűsége, felszínes és klisészerűsége ellenére, a sorozat néha igencsak jól odarakott, jól megcsinált jelenetekkel képes szolgálni. Ez a nyitó jelentsor az egyik ilyen, amelyre mindig szívesen gondolok, ha erről a sorozatról van szó.
 |
| Bonnie Prince Charlie tanácsadói körében - Outlander 2. évad 11.epizód |
Eközben odakint, míg Claire fogat húz, Rupert Angusról anekdotázik, amivel persze megijeszt egy kisfiút. Később Jamie azt magyarázza feleségének, hogy a királyfi messze nem olyan puhapöcs ám, mint eddig gondoltuk. És ha eddig nem, most végre érthető lesz az is, miért makacskodott Jamie amiatt, hogy tovább nyomuljanak be az angliai területeken: ha csak pár napra is képes lett volt a sereg bevenni Londont, már akkor egészen más irányt vett volna az egész történet, aminek ugyebár nem Culloden lenne így a vége. (Azért van ám egy híres arab tanmese a halálról, ami pont ott vár, ahova előle menekülsz, csak úgy mondom.) Jamie aztán igyekszik az embereinek is a lehető legpozitívabb módon megmagyarázni a visszavonulást. A lényeg, hogy hamarosan mindenki hazajuthat Lallybrochba.
Este összebújás, másnap reggel pedig Dougal ront be, levegő után kapkodva. A haditanács távol akarja tartani Jamie-t a hercegtől, így az ő csapataikat küldik előre Invernessbe (hahó, Culloden’s calling) a visszavonulást előkészíteni. Amúgy a herceg már egyáltalán nincs is a táborban, de azért üzeni, hogy köszcsi a lovakat.
Claire épp Ross ujjából szedi ki a tüskét, a férfi felszisszen, Rupert letorkolja, merthogy bezzeg Angus. Hirtelen lövés dörren, az angolok megtámadták a táborukat. Hőseink lóra pattannak és a jelenetsor kamerabeállításai és vágása (+ szokás szerint természetesen Bear McCreary zenéje) alapján igazán szívesen ott lenne velük a néző a nagy száguldásban. Még akkor is, amikor egy golyó eltalálja Rupertet, akit menet közben Dougal ment meg attól, hogy a lovak alá zuhanjon. Nagy a baj: vagy megállnak, vagy a szemen lőtt Rupernek annyi.
Végül egy elhagyott kápolnába veszik be magukat, s mit ad Isten, Rossék (akik ugyebár gyalogosok) is ide húzódtak be. Claire megműti Rupertet, aki jól van, és akár mehetnének is tovább, de közben az angolok fáklyás felvonulást rendeznek a helyszín körül, hogy tessék a lázadóknak megadni magukat. Dougal inkább harcolna, Murtagh viszont figyelmezteti a társaságot, hogy azokkal a fáklyákkal pillanatok alatt porrá lehet égetni ezt a kiszáradt tetőzetű rejtekhelyet. Jamie feladná magát, de Claire megint előveszi a bajbaesett angol úrinő ütőkártyát. A lényeg, hogy a hölgyet átadják az angoloknak, cserébe, ha szabadon elvonulhatnak. A tárgyalást Dougal folytatja le, természetesen a körözött Vörös Jamie nem mutatkozik. Claire úgy tesz, mintha a nagy ijedtségtől elájulna, de szeme sarkából figyeli Murtagh-ék fegyverletételét.
A városkában, ahol az angolok megszállnak, régi ismerőssel találkozhatunk: Hugh Munro épp itt koldul, így Claire-nek szerencséje van, és általa üzenhet, hogy nem a korábban megbeszélt helyre viszik. Állítólag egy gazdag angol úriember birtoka épp útba esik, ott majd átadják az asszonykát illő megőrzésre. Vajon ki lehet az a gazdag angol úriember, kicsoda is, kicsoda is? Elárulom: alacsony, parókát visel, imád ripacskodni, és kedvenc idótöltése a szarkeverés.
Úgy van. Bizony. Sandringham hercege az.
Mint kiderül, ő sem egészen önszántából van itt, és nem véletlen, hogy nincs vele egy György-korabeli herceget megillető kíséret és személyzet. Mivel a királyi udvarban is úgy hírlik, őkegyelmessége a jakobiták oldalán áll, vagy legalább is néha feléjük is sasszézik kicsit, jobb házi őrizet alatt tartani. (Korábban egyébként a Tower vendégszeretetét élvezte.) Bár Sandringham hercege szintén kitalált figura, a szituáció, melyet ez az epizód vele kapcsolatban felvázol, szintén hiteles, hiszen megint csak arra mutat rá, hogy ebben az egész jakobita felkelősdiben nem egészen ott húzódnak a valódi front- és törésvonalak, ahova a kulturális emlékezet szereti helyezni őket. Érdemes néha úgy tekinteni rá, mint egy Tory-Whig konfliktusra (ami nem mond ellen annak a nézpontnak sem, amit az előző epizódban említettem, hogy a skót felföldiek és síkvidékiek szembenállása is volt egyben). Mindenesetre a herceg nagyon szeretne kiszabadulni ebből a helyzetéből, és ezért találja hasznosnak Claire jelenlétét. Ha Jamie jön kiszabadítani, akkor megteheti ezt kedvenc (nem!) hercegével is.
Claire tehát ír egy üzenetet Jamie-nek, de óvatosságból gael nyelven, vagyis hát ami tudást össze tudott eddigi 18. századi tartózkodása során kaparni magának. A levél kisilabizálása humoros jelenetbe torkollik, Murtagh szerint Claire még a „Segítség!"-et sem tudta helyesen írni. Mindenesetre a lényeg a lényeg, hogy Jamie-ék, mihelyst Munro révén megkapján az üzenetet, már nyeregbe is pattannak.
Hanem azonban még a levélírás során váratlan vendég tipeg be a szobába. Mary Hawkins, aki ugyebár a herceg keresztlánya, és éppen megint akarata ellenére kívánják belekényszeríteni egy házasságba. Ha ez eddig meglepetésként érte a nézőt, akkor nem tudom, minek is nevezzük a következő váratlan fordulatot: Claire megpillantja az egyik inas kezén azt a bizonyos májfoltot, amit azon a párizsi estén, az utcán figyelt meg, mikor megtámadták őket. Mint azon nyomban kiderül, Saint -Germain annyiban volt érintett az akkori eseményekben, hogy a herceg természetesen neki is tartozott, és mivel a francia úgy be volt rágva Claire-re, Sandringham ennek az aljas tettnek a megszervezésével egyenlítette ki a számlát a gróf felé. Amúgy Sandringham a jelenet végére azt is elárulja, hogy esze ágában sincs menekülőre fogni, inkább izgatottan várja, hogyan sétál be Jamie a számára előkészített csapdába.
Milyen romantikus is lesz majd, mikor Jamie és Claire akasztott mivoltukban együtt himbálóznak a szélben!
Claire alapjáraton sem az az ölbetett kézzel üldögélő és várakozó passzív női regénykarakter, de most még inkább tennie kell valamit, hogy megelőzze Jamie vesztét. Mivel most nincs rázárva az ajtó, így eljut a konyháig, ahol belebotlik a hercegbe. Az éjszakai nassolás nyilván csak ürügy a részéről, viszont bizarr módon kellemesen családias, már-már intim a hangulat így, hogy a férfi nem visel parókát. (Bocs, ez a 18. századi, általában parókát viselő férfi karakter paróka nélkül mutatkozása az én privát fétisem.)
Claire tenne még egy kísérletet a konyhakéssel, a herceg viszont nem hülye, úgy tesz, mintha udvariasságból ajánlaná fel, hogy szel egy kis husikát a vendégnek. Újfent csak Mary nyit be, de keresztapja ingerülten aludni küldi. A lány azonban mégiscsak eljut a bejárati ajtóig, és erőt véve magán, hogy egy borzas kinézetű koldussal kell beszélnie, elsuttogja az ott várakozó Hugh Munronak, hogy Jamie legyen óvatos. A májfoltos inas ezután kapja el a lányt, és viszi vissza a konyhába, az épp Sain-Germain haláláról szóló pletykákat ecsetelő Sandringham elé. Mary megint nyafog egy sort, hogy el akart szökni, mert nem akar öreg és csúnya férjet. (Kislány, ha igazat írnak egy bizonyos angol tiszti család krónikái, kapsz majd fiatalat, fesset, elegáns dragonyos egyenruhában, de nem biztos, hogy lesz abban köszönet.)
Ekkor nyit be az egyik ajtón Jamie, a foltoskezű fickó pedig azonnal Claire torkához szegezi a tőrét, miközben felföldi hősünkkel leteteti saját fegyverét. Arra viszont nem számít, hogy eközben Murtagh érkezik a másik ajtón. Claire kihasználva a pillanatnyi zavart, belekönyököl támadója gyomrába, Jamie pedig földre küldi a fickót. Claire elkiáltja magát, hogy ő volt a párizsi támadó, méghozzá a herceg parancsára. Maryben összetörik valami, Jamie pedig fenyegetően megindul a herceg felé.
Két ember is fegyverhez nyúl egy időben. Mary felveszi a tőrt a földről, miközben Murtagh a háttérben megragad egy baltát. Jamie vet egy pillatást a ledühösebb arcú Keresztapusra evör, és ráhagyja az ítélet végrehajtását. A lány közben leszúrja egykori meggyalázóját. Mindenki odanéz, a pillanat pedig tökéletes ahhoz, hogy Murtagh egy jól irányzott modulattal nekiálljon elválasztani a herceg fejét a testétől. Fröcsög a vér mindenütt, én meg közben azon gondolkozom, hogy milyen érzés lehetett Simon Callow számára vgignézi „saját” brutális lefejezését. (Ez arról jutott eszembe, hogy léteznek backstage fotók, melyeken a levágott fejjel pózol.) Murtagh felveszi a földről a fejet, egy halvány pillanatra meghatódik saját magasztos tettétől, majd ünnepélyesen a két nő lába elé helyezi az ominózus testrészt. Íme, megígértem, és meg is toroltam a gyalázatot. A döbbent Mary csak annyit tud kinyögni, hogy okés, akkor talán mehetnének is.
A 21. századi néző pedig nehezen tud szabadulni attól a gondolattól, hogy hőseinknek nem lesz-e esetleg bajuk, hisz tele van a tetthely ujjlenyomataikkal és egyebekkel, amely révén beazonosíthatják őket. Aztán szépen megnyugszunk, hogy hála ég, ez a 18. század, nem tudnak rájuk bizonyítani semmi.
CÍMKÉK: 18. századi történelem, 18. század, Pethő Anita blogja, Pethő Anita 18. századi történelmi fikció, Pethő Anita az Outlander sorozatról, történelmi fantasy, Pethő Anita a történelmi fantasy műfajáról , 18. századi háborúk , 18. századi hadtörténelem, fikciós múltreprezentáció , 18. szàzadi skót Felföld, 18. századi brit katonaság, 18. századi brit történelem, angol történelem, skót történelem, 1745-ös jakobita felkelés, A Nagybetűs Történelem, Csinos Csárli,
Hozzászólnál?
Az Egy olvasó naplója blog Facebook oldalan megteheted: