Ugrás a fő tartalomra

Hű, de gyorsan felpörögtek az események! (Nézőnapló: Outlander S07E02)

Mindig ez van. Mindig. A klasszikus krimik esetében is. Hogy van egy halvány sejtelmem, hogy talán… de aztán elhessegetem, hogy á, biztos nem. 

Nem volt ez másként Malva gyilkosának kiderítése esetében sem, az előző évad hatodik epizódja kapcsán ugyanis ezt voltam képes leírni: 

Biztos a gyenge minőségű színészi játék az oka, hogy rengeteg lehetőség van a félreértelmezésre, de itt egy pillanatra felmerül bennem a kérdés: vajon nem ez az idióta kölök az apa? 

De bizony, hogy ő az. Akkor, ott, a hatodik szezon során még nem ismertem a könyv erre vonatkozó részeit, most az új évad kezdete előtt azonban megkerestem, amire szükségem volt, és megbizonyosodhattam róla, hogy a megérzéseim megint jó irányban fickándoztak. 

A mostani epizód tehát már a Ridge-en éri hőseinket, egy hosszúra nyúlt – nyolc perc körüli – cold openben Claire arról beszél, hogy ami Tom Christie-vel történt, elgondolkodtatta arról, hogy nem racionális időegységekben (napok, hetek, stb) érdemes mérni az életet, hanem érzésekben, élményekben, emlékekben. 

Ahogyan az erdőben gyűjtőkörútján járva rápillant a temetőre, észreveszi Allan Christie-t Malva és a kicsi sírja mellett térdelni. Mellette egy jól láthatóan elhelyezett pisztollyal (klasszikus „csehovi pisztoly”, még akkor is, ha végül pont nem dördül el). 

A szemmel láthatóan idegileg teljesen kimerült Allan elkezdi mesélni, hogy milyen volt kicsi fiúként a kishúgára vigyázni, mikor sok rossz dolog történt velük. Ezzel ugyebár még nem lenne semmi gond. Ott kezd gyanús lenni, és a helyzet nagyon gyorsan eszkalálódik, mikor a fiatalember belemelegedik annak részletezésébe, hogy mit ért az alatt, hogy a húga tökéletes volt. A bőre is. Meg a kis virágszirmocskája is. 

Nem olyan meglepő innen már, hogy Malva miért feküdt össze már-már mániákus módjára több fiatalemberrel is. Hogy valamelyikük majd elvigye a balhét, mármint hogy rá lehessen fogni, hogy ő a gyerek apja. De ez ugye esküvőt is jelentett volna, és hogy ennek következtében Malva minden bizonnyal kikerült volna Allan szorító jelenléte alól. A bátynak ezért jutott eszébe az ötlet, hogy Jamie-t kellene kompromittálni, aki majd pénzzel biztos akarja elsimítani a botrányt, és így Malva elköltözhet a Ridge-ről, és vele Allan is.  

Claire kérdésére, hogy miért kellett a lányt megölni, egyszerű a válasz, mert amaz úgymond nem bírta ezt az egészet végigcsinálni, nem akart rosszat Claire-nek, és el akarta mondani az igazságot. Itt nyer értelmet, hogy látunk közben flashbackeket is. A múlt első két visszavillanása kellemetlen: felső kameraállásból látjuk, ahogy Allan gyömöszöli a húgát, ahogyan aztán azt is, hogy a lány gömbölyödő hasát simogatja az ágyban. Ezek egyébként külső nézőpontok, vagyis nem Allan szemszögéből látjuk a jeleneteket. Ellentétben azzal, amikor Malva már Claire kiskertjében van, és Allan szavaira - szeretlek – a kistesvér úgy válaszol, hogy ő nem szereti a másikat. Akkor érzékeljük mi nézők is a fickó szemszögéből az eseményeket. Azt is, ahogyan lendületből (no meg indulatból) átvágja Malva torkát. De ezt az apróságot, hogy egészen pontosan Malvának mely szavai triggerelték, nem osztja meg Claire-rel, csak mi nézők tudunk róla. Allan ekkor szorítaná a fegyver a halántékához, de Claire nem engedi. 

Nem ezért áldozta fel magát Tom. 

Hogy így legyen a történetnek vége. 

Aztán érkezik Ian, akinek kicsit másként működik az erkölcsi mércéje, és hátulról leijjazza a fickót. Majd mennek ketten elásni a holttestet az erdőben. Mrs Bug meglepi őket, de csak annyit mond, hogy szerinte mindig is volt valami fura ebben a fickóban, aztán ő is beáll ásni. Csak ekkor csendül fel a főcím - nem tehetek róla, de nagyon irritál a végén Sinead O'Connor fuldokló-lihegő-suttogós előadásmódja -, amelynek végén Disneylandről látunk 20. századi képeket. 

De egy kicsit menjünk vissza Allanre és Alexander Vlahos alakítására. Van ugyanis egy nagyon jó példám arra, hogy milyen az, mikor másfél évadon keresztül valami nagyon irritáló, nagyon nem stimmel egy karakterrel, kifejezetten ellenszenvesnek bizonyul, aztán történik valami, és összeáll a kép: a Black Sails sorozatban Miranda Hamilton (Mrs Barlow) motivációit, viselkedésének furcsaságait másfél évadon keresztül nehezen lehet hova tenni. Aztán kiderül a nagy titok – a 2010-es évek televíziós termésének egyik legjobb váratlan fordulata – , és hirtelen minden a helyére kerül. Sőt, az asszony hirtelen az egyik legnagyszerűbb és legizgalmasabb karakterré válik. 

Allan Christie karaktere azonban nem csak azért nem tud ezen a változáson átmenni, mert az ő titka nem önfeláldozásról, feltételek nélküli szeretetről, hanem épp ellenkezőleg, borzalmas dolgokról szól. Nem csak azért nem tud helyreállni a kép, mert a nagy titok kiderülte után rögtön vége is szakad a történetének. Van valami ezzel a karakterrel, amiért egyszerűen nem jött át a lényege. Nem tudom, hogy az írás, a rendezés vagy az alakítás terén jelentkezett-e az ezzel kapcsolatos probléma (a leglustább dolog volna azt mondani, hogy egy kicsit mindhárom), így továbbra is tartom mindazt, amit az előző évad kapcsán Alexander Vlahos alakításáról mondtam. (A megoldás valószínűleg az lesz, hogy megnézem majd a Versailles sorozatot, amit már régóta tervezek, hogy lássam másmilyen közegben is. Majd aztán újra megnézem a vele kapcsolatos jeleneteket az előző és a mostani évadban.) 

Nem szoktam pozitívan nyilatkozni Sophie Skelton alakításáról sem az előző évadok során, viszot már a múlt héten is volt egy fura újszerű érzésem vele kapcsolatban (akkor arra gondoltam, hogy mivel a színésznő a privát életben kiszőkíttette a haját és ezzel együtt ritkíttatta jellegzetes dús szemöldökét, így lehet, hogy már a forgatásokon is mesterségesen erősre sminkkelt szemöldökkel játszott, és ez az a bizonyos apróság, amitől olyan másnak tűnt), s ez a furcsa érzés a mostani epizód után teljesen a helyére került. Nincs másról szó, egyszerűen csak  Sophie Skelton színészileg nagyon sokat fejlődött az utóbbi időben.¹

Ám ez a folyamat igazából majd csak az epizód egyik érzelmi csúcspontján teljesedik ki, most így az elején még csak ott tartunk, hogy Bree épp megszüli kislányát. (Nekem kicsit furcsa, hogy Jamie is ott van az eseménynél. De ám legyen.) Mindenki örül a kis Mandynek, azaz Amanda Claire Hope MacKenzie-nek, akinek világra jöttét még Fergus is leközli az újságjában. A nagyszülők már most kényeztetik az unokát, Jamie az istállóban mesél arról, milyen nagyszerű lovast fog majd nevelni belőle, míg Claire a műtőben képzeli el, hogy micsoda orvost farag a kislányból. Csakhogy valami nem stimmel. Kék foltok vannak a pici körmei alatt, s mivel ez szívproblémára utal, Claire rögtön meg is vizsgálja. Nagy a baj. Egy vérfal nem nőtt össze rendesen, ami komoly - mondjuk ki, halálos – vérkeringési problémákat okoz majd. 

Amíg Claire a maga 20. századi módján magyarázza a problémát a másik két 20. századinak, akiknek a közismert szakkifejezések természetes ismerősként hatnak, 

Jamie kicsit kívülállónak érezheti magát ebben a beszélgetésben. 

 A lényeg a lényeg: Claire nem tudja megműteni a kicsit. Akkor sem biztos, hogy  tudná – nincs erre irányuló megfelelő tréningje –, ha minden modern körülmény adott lenne rá. 

Amikor azt mondja a fiataloknak, hogy tud valakit, aki tudna segíteni, mindannyian tudják, hogy ez csak valaki 20. századi lehet. (Valószínűleg Joe Abernathy lesz az. De jó lesz újralátni – már ha újralátjuk - egészben, azok után, hogy Daemon Targaryen olyan csúnyán kettévágta a fejét!) 

 Két fontos kérdés merül fel az egyre elkerülhetetlenebbé váló időutazás előtt: lesz-e elég kövük, és ami még lényegesebb, vajon Mandy is tud-e utazni. Jemmy szerint a kislány is hallja a kövek énekét. Ezt onnan tudja, hogy a hugica „elmondta” neki. Azt nem tudjuk meg, hogy mit is ért ezalatt, mert pörögnek tovább az események, s ők hatan már meg is érkeznek Wilmongtonba körbenézni, honnan szerezhetnének követ. Majd azon az átjárón mennek át, ahol Otter Tooth is átjött. Az itt van a közelben. Állítólag. 

Van valami azonban, ami nélkül - lévén az Otulander mégiscsak egy nagyívű történelmi kalandtörténet -nem mehetnek vissza a jövőbe: 

Briannának legalább egyszer az életben találkoznia kell Williammel. 

 Ez azt is jelenti, hogy mi is megismerkedhetünk Elsmere immáron felnőtt 9. grófjával, akit Charles Vandervaart alakít a sorozatban. Mi egy kicsivel előbb láthatjuk meg, ahogyan az utcán épp pótapucival beszélget, úgyhogy kicsit hasonló az érzés, mit az 1995-ös Büszkeség és balítélet tóban fürdőzős jeleneténél. Van valami zsigerileg nagyon is emberi, ahogyan izgatottan várjuk, hogy mindjárt találkoznak, mindjárt találkoznak.² 

Brianna tudja jól, ki lehet az a fiatalember, aki nagyon hasonlít Jamie-re, hiszen korábban, az legutóbbi időutazós kísérletük előtt hősünk beszélt a lányának a féltestvéréről. A regényben a fiatalasszony messziről pillantja meg Williamet Lord John társaságában, és elsőre azt hiszi, hogy apja valami fura ötlettől vezérelve brit egyenruhába öltözött. (Mondjuk a regényben Bree is magas, nagy darab és szintén annyira hasonlít apjára, hogy távolról őt is össze lehet vele téveszteni.) No de hát most itt vagyunk, és mindenki nagyon örül a találkozásnak. Bree és Lord John azért, mert ők tudják, mi a helyzet, William meg olyan fiatalembernek tűnik, aki mindig örül csinos és érdekes nők társaságának. A jelenet közben az azt távolról figyelő Jamie is odabiccent LJG-nek. 

 William mosolygósan elbúcsúzik, reméli, hogy Bree-vel keresztezik majd egymást útjaik. Ezek után a két egykori átmeneti jegyes tesz egy sétát, hogy elbeszélgessen az előbb történtekről. Lord John köszöni a diszkréciót, hogy Bree nem tett említést a titokról. A fiatalasszony azonban mégiscsak rákérdez, hogy és mikor fogja megtudni William az igazat, merthogy joga lenne hozzá. 

 „Meg vagy te őrülve?!” 

(Úgy érzem, megengedhető kettejük között tegeződést képzelni.) 

Ha jól emlékszem, nem az első alkalom, amikor Lord John ilyen kedvességgel reagál Brianna valamely megnyilvánulására. A beszélgetés eközben átcsúszik a társadalmi kötöttségek jellegzetességeiről (azaz, hogy a származásával kpcsolatos igazság tönkretenné William életét) arra, hogy LJG szerint fura dolog lenne fiatal felnőttként szembesülni azzal, hogy akit William egész addigi életében apjának tekintett, nem az igazi apja. 

 Kedves John. Bree jobban tudja, hogy miről beszélsz, mint gondolnád! 

El is mondja neki, hogy ő apjaként gondol még most is Frankre, és William sem szűnne meg szeretni Lord John, ha megtudná az igazságot Jamie-ről. 

Apropó Jamie, később ő is találkozik Lord Johnnal. Azért jött, hogy elmondja, most hogy fokozódik a forradalmi helyzet, jobb, ha megszakítják a kapcsolatot egymással. De előtte még szó esik pár dologról, és Lord John odaadja Jamie-nek a húsz éve dédelgetett ékkövet. 

Van valami nagyon furcsa David Berry játékában, amit nem biztos, hogy jól értelmezek, de azt hiszem azt próbálták érzékeltetni, hogy telik az idő, Lord John is középkorú férfi már, és a változás egyik jele, ahogyan az általában a férfiak jelentős részére jellemző, hogy kikopik a fiatalos selymesség a hangjából. De sajnos vele együtt kopott a posh-ság is, és nem megfontoltan lassúra és visszafogottra, hanem motyogósra sikerült. 

No, de majd meglátjuk, hogy későbbiekben, egy-egy esetlegesen lendületesebb jelenetben mennyire tér vagy nem tér vissza a jellegzetes Lord Johnság. 

Van tehát elég kő MacKenzie-éknek, hogy már holnap reggel útnak indulhassanak. Este Jamie, mikor arról beszél, hogy álmában látta, milyen is lehet az elektromos fény, még egy tartalék követ is elővesz, s Claire kezébe teszi. Ha akar, itt van, mehet ő is. Claire majdnem úgy dobja ki az apró követ az ablakon, ahogyan Wila dobja tengerbe a Succession második évadában a tabletét, miután a színdarabja rossz kritikát kap. 

Claire persze, hogy nem megy sehova. De azért a követ majd kimennek megkeresni. 

 Másnap tehát irány a kies hely a jellegzetes kőtömbökkel. Innen nézve persze, hogy nem lehetett komoly az előző nekiindulásuk, mert most látható csak, hogy mit ki lehet hozni a búcsúzás jelenetéből. A kies helyszín, a teljesen újnak ható (vagy legalább is eddig nagyon ritkán használt, ha egyáltalán) zenei motívumok, s ahogyan a történet megadja a lehetőséget, hogy mindenki mindenkitől elbúcsúzzon. 

Igen, ennek valahogy így kell kinéznie, mikor Bree-ék tényleg visszamennek saját idejükbe.

 Ó, majdnem elfelejtettem. Még előző este Jamie és Bree között van egy bájos beszélgetés, ekkor kerül szóba Disneyland is, hogy Bree-t Claire-ék nyaranta elvitték oda, és ő nagyon élvezte. (Hogy ez a művelt, jó ízlésű, európai középosztálybeli Frank micsoda áldozatokat hozott a lányáért! Az uniformizált konzumidiotizmus egyik fellegvárába látogatni minden nyáron! Na jó, inkább el se képzeljük!) Aztán szóba kerül, hogy milyen lenne, ha Jamie is tudna időutazni, hogyan mutatna az élete a 20. század második felében, és a többi. 

De hősünk azt is megkérdezi, hogy megéri-e a sok áldozat azért a jövőbeli Amerikáért. 

(Hát kedves Jamie, innen 2023 júniusából nézve…, jajj, de persze, persze, hogy megéri, na. Nem, nem akartam semmit elkedvetlenítőt sem mondani.)

Outlander hetedik évad második epizód: Bree (Sophie Skelton) és Roger (Richard Rankin) valamint a gyerekek megindulnak a kövek felé
Bree (Sophie Skelton) és Roger (Richard Rankin) valamint a gyerekek megindulnak a kövek felé


És aztán ott állnak öten (plusz Mandy Bree karjába) a köveknél, és búcsúzkodnak. Az előző esti Disneylandre utaló beszélgetés után Jamie arról beszél Jemmynek, hogy ha találkozna egy Michael (nem Mickey!) nevű nagy egérrel, adja át neki üdvözletét. (Itt megint jól eltalálta a forgatókönyv Jamie gondolkodásmódját. Nyilván, hogy számára Michael az az egér, és nem Mickey.) 

 Aztán a MacKenzie család elindul a kövek felé, és mi megint a kő mögötti kameraállásos megoldásból, na meg Claire és Jamie arcáról tudjuk meg, hogy átmentek. Vagy legalább is 1775-ból eltűntek.

 De mikorba érkeztek meg? 

Elsőre nem sokat lehet tudni, csak amikor a jellegzetes hangot meghallják, és az égen megjelenik Jemmy felfelé tartott játékrepülője mögött egy igazi is, lehetnek biztosak abban, hogy olyan korba érkeztek, amikor minden bizonnyal segíteni tudnak majd Mandyn. 

 Claire és Jamie közben hazatérnek a Ridge-re. Hősnőnk egy este makacsul szeretkezne, ezzel szeretne minden rossz érzést elűzni magából, ám lelkileg összeomlik. Túl sok ez. Túl sok mindenkit veszítettek. 

Végül csak telnek, teldegélnek a napok a maga békés vidéki egyszerűségében, és az epizód elején mondottakra, az összegyűjtött élményekre, érzésekre, emlékekre koncentrálva. Brianna azt mondta apjának az utolsó este, hogy Disneyland néha tényleg olyannak tűnt, mint ahogyan a marketingje erőltette (jó, nem egészen így mondta), hogy a legboldogabb hely a földön, itt az epizód végén Claire természetesen Fraser’s Ridgre használja a kifejezést, amely egyben az epizód címe is. 

Aztán egy este Claire odakint érzékeli, hogy valaki behatolt az orvosi rendelőjébe. Wendigo Donner az, aki Roger segítsége nélkül is ki tudott szabadulni a fogságból. (Akkor minek is kellett a közös jelenetük az előző részben? Simán működöt volna az is, ha itt a rendelőben látjuk először az évadban.) Sőt, el is ment egy kőhöz, de valamit rosszul csinált, mert nem jutott vissza. Az is igaz, hogy az első utazáskor annyira meg volt ijedve, hogy ezt az érzést elkerülendő, most jól leitta magát. Annyira, hogy black outja lett. 

Na ez volt a baj, te idióta! 

Koncentrálni kell – mondja Claire. 

A lényeg, hogy Donner új kőért jött, pontosabban kövekért, mert hozott két másik fickót is magával, akiknek ezt ígérte jutalmul. A fickók félreértik a betörés célját, és nagyon örülnek annak, hogy Mrs Bug gombolyagai közt aranyat találtak, de Donner leinti őket, hogy őt ez nem izgatja. 

Bár csak egy villanásra láthatóak, de jól kivehető az aranytömböcskéken a  francia királyi liliom, s Jamie és Mr Bug vált is gyorsan pár szót arról, hogy Jamie-nek semmi köze az öreg bizniszéhez, és Donner hamar lehurrogja őket, hogy hagyják abba ezt a halandzsát (gaelül beszélnek ugyanis). 

Merthogy ez bizony a hírhedt francia arany egy része. 

 Nincs idő ezen elmélázni, mert betolakodók mindent átkutatnak Claire rendelőjében, az éteres üvegeket lazán a földre szórják, tartalmuk a levegőbe jut. S amennyire kiemeltem az epizód elején látottak kapcsán (Huh, milyen régen is volt az a jelenet! Mennyi minden történt azóta!), hogy Rogerék, és általában a 20. és 21. századi ember számára érthető kifejezések, hogy nem jut elég oxigén a vérhálózatba és hasonlók, mert ha minimálisan is, de tanultak/tanultunk ilyesmiről az iskolában,  most ennek fonákja történik. Wendigo Donner olyan alapvető dologgal nincs tisztában, hogy ha erős vegyi anyag van a levegőben, lehetőleg ne lobbantsunk semmiféle szikrát. Egy 18. századi gyufát (Bree találmánya) se gyújtsunk meg, mert abból baj lehet. 

Olyannyira nagy baj, hogy a kamera csak távolból meri mutatni, ahogyan a rendelő felrobban.

___________________ 

JEGYZETEK 

¹Az Outlanderben eddig inkább Lauren Lyle-t figyeltem, mert szeretem, mikor jól érzékelhető, ahogyan egy viszonylag a pályája elején járó színésznő szinte jelenetről  jelenetre látványosan fejlődik. A Washington kémei sorozatban Abe Woodhull feleségét alakító Meegan Warner esete a legjobb példa arra, hogy miért is alakul ez, ellentétben fiatal férfi színészekkel, másként a fiatal színészők esetében. Amikor a Washington kémei sorozat elkezdődött, Mary karaktere teljesen kétdimenziós papírmasé figura volt. Olyan, amivel az alkotók nem vállaltak túl nagy kockázatot, hogy egy szinte teljesen tapasztalatlan színésznőre bízták. Ám ahogyan Meegan Warner színészi jelenléte fokozatosan erősödött, úgy vált egyre fontosabb szereplővé a történetben az általa játszott karakter. S mi még fontosabb, aktív figurává. A harmadik fiatal színésznő, akinek a pályáját hasonló okokból követem Holli Dempsey, aki a Harlots sorozatban vált a harmadik évadra olyan karakterré, akit egyszerűen baromi érdekes volt figyelni ahányszor csak felbukkant a színen. Ő egyébként feltűnik az epizódszereplőket mindig kiválóan válogató Ghost (a BBC változat) egyik fontos részében is

²Ez az alapvető emberi reakció akkor is része a befogadásnak, ha közben kismillió szakmai jellegű ellenvetésem van annak jelenetnek a megoldásaival szemben. Ráadásul  nagyon irrtáló tud lenni, mikor valaki csak ennyit tud Colin Firthről mondani. Sőt, mintha a női lét  afféle kötelező kelléke lenne, hogy  a színész neve hallatán rögtön csak erre a jelenetre lenne szabad gondolni, pihegni kell, sóhajtozni, sikítozni, vagy mit tudom én még mit.










Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Újra két külön idősíkban (Nézőnapló: Outlander S07E03)

Van egy egészen speciális oka annak, miért is örülök, hogy épp mostanában kerül a hetedik évad vetítésre. Valamiféle bizarr midlife-crisis közepén leledzem, amelyet minden valószínűség szerint a brit közéleti panelshow Have I Got News For You 1990-s évekbeli, Angus Deayton által vezetett epizódjai katalizáltak bennem, amely egyrészt saját tinédzserkorom (avagy a 90-es évek) emlékeinek teljes újraértékelésével jár, másrészt fals nosztalgiával (hiszen saját emlékekre nehezen támaszkodhatok) fordulok a születésem ideje körüli kulturális termékek felé. (Lsd a szintén Deayton nevéhez is fűződő Radio Active rádiós skeccsshowt, amelynek pilotepizódját nem mellesleg születésem előtt 12 nappal adták le.)  Hogy Bree és Roger is 1980-ban tartózkodnak (legalább is a könyves változat szerint 1980 szeptemberében Lallybrochban laknak) teljesen beleillik abba a gondolati-hangulati világba, amelyben mostanában mindennapjaimat töltöm.¹  Roger(Richard Rankin) és Bree (Sophie Skelton) a 20. szazadi La

Búcsú az otthontól (Outlander S06E08 - I am not alone)

Következzen a rövidre szabott 6. évad fináléja. Mint ahogyan az előző epizódot,  ezt a részt is Jamie Payne rendezte.   A cold open ben egy hatvanas évekbeli amerikai hamburgerező (bocs, európai középosztálybeli polgár vagyok, nem tudom én az ilyen helyeket "étteremnek" nevezni), ahol több mint valószínű, hogy Claire és Bree ülnek (ha csak váratlanul nem hozzák vissza Geilist, haha), de csupán a kezeik és a háttérben – étlap mögé bújva - elmosódottan valami vöröses haj látszódik. Ez valami hasonló safe space játék lehet Claire fejében, mint az előző évad végén a hálaadásnapi vendégvárás.   Ám menjünk csak szépen vissza a 18. századba, ugyanis felpörögnek az események. Ott hagytuk abba, hogy Richard Brown érkezett egy fél seregnyi emberrel, hogy a Communty of Safety nevében törvény elé citálja Claire-t. Azért az a rengeteg fegyveres azt érezteti, nem lenne gond, ha nem jutnának el a bíróságig. Claire Mrs Bugot küldi el segítségért, Lizzie is elrohan valahova. Közben valaki

Skócia még várhat (Nézőnapló: Outlander S07E06)

Néha kell lennie olyan epizódnak is, amely nem sokkal tesz többet, minthogy arra emlékeztet, hogy félretéve minden elméleti okoskodást, minden filmes finnyáskodást, nyűglődést, bevalljam magamnak,  én azért mégiscsak szeretem ezt a sorozatot nézni.  Claire (Caitirona Balfe) és Ian (John Bell)  érzékeltetik Williammel, hogy ki akarnak jutni az erődből, és ki is fognak jutni onnan  Hát még akkor, ha újabb és újabb kellemes meglepetések érnek a szereplőgárdát illetően. Amikor az epizód elején William megérkezik Ticonderogába, és keresi Simon Fraser tábornokot, hogy jelentést tegyen, számomra is meglepő mértékben izgatottan várom, na ki fogja játszani a brigadérost.  És akkor tádám, Angus MacFadyen áll előttünk brit egyenruhában.  Az évadra készülődésemnek fontos mozzanata volt újra felidézni a Washington kémei sorozat történéseit, mert tudom, hogy a két alkotás – köszönhetően a történelmi tényeknek – keresztezi majd egymást. Arra azonban nem gondoltam, hogy egy ilyen erős kapocs is lesz: