Az „egyéni felelősség a történelemben” az egyik olyan címke, amelyet különös kedvvel szoktam használni az Egy olvasó naplója blogon. Közép-európai irodalmárként, aki a fikciós múltreprezentáció (hétköznapi, leegyszerűsített néven nevezve a történelmi regény) kutatója, megkerülhetetlennek tartom a történelmi események morális vetületének jelenlétét egy fikcióban és az arról szóló másodlagos irodalomban (kritika, esszé, tanulmány stb) egyaránt. Az, amit reflexszerűen A Nagybetűs Történelemnek szoktunk nevezni, végeredményben emberek sokaságának döntéseiből áll össze, és ha döntésekről beszélünk, akkor felelősségről is.
A történelmi helyzetek morális többrétegűségét az európai irodalomban természetesen a 20. századi két nagy háború idejébe illesztett történetek képesek leginkább megmutatni, és irodalmárként ezekre a rétegekre mindig is fontosnak tartottam odafigyelni. Az erre érzékeny alkotásokat kiemelni, felhívni rájuk a figyelmet, s mindeközben felszólalni az ellen, ha egy mű társadalmilag káros módon egyszerűsíti le a problémákat, azáltal, hogy elhiteti, nyugodtan átháríthatjuk az egyén felelősségét arctalan fogalmakra (A Történelem, A Hatalom, stb)1, esetleg elmismásolhatják látszat-érzelgősséggel2
És akkor itt van nekünk ez az ízig-vérig amerikai fantasy-románc könyvsorozat, és a belőle készült tévés változat, amely lépten-nyomon igyekszik megfelelni a többmilliós rajongótábor csacska, zsigeri elvárásainak (a férfi főhős meztelenkedjen többet, legyen a öreg cimborának is szerelmi története, és hasonlók), amelyben a műfaji szabályok által elvárt mágikus elem révén mégiscsak kirajzolódik egy értelmezhető, elemezhető történelemszemlélet. 3 Abból a tényből kifolyólag, hogy akadnak itt szereplők, akik a jövőből jönnek és ismerik a történelem (A Nagybetűs Történelem) lefolyását, a fontos történelmi események kimenetelét, az adott események előtti helyzet, az eseményhez vezető út morális kérdések sokasága elé állítja a karaktereket, amely abba az egyszerű feladatba csapódik le, hogy a szereplők a lehető legoptimálisabb módon segítsék át ezen a történelmi szituáción szeretteiket, közvetlen környezetüket, a vezetőként rájuk bízott embereket.
Így volt ez a 45-ös jakobita felkelés idején is, és ahogyan az Outlander nagyívű történetfolyama lassan közelít az amerikai függetlenségi háború kirobbanásához, erősödik, vastagodik most is az elbeszélés ezen speciális rétege. Voltak erre utaló jelenetek természetesen az előző két évadban is: hova álljon Jamie, elfogadja-e Tryon hatalmas birtokra vonatkozó ajánlatát, kinek és hogyan tegyen hűségesküt a birtok népe, hogyan próbálják A Nagybetűs Történelemben túl korán szervezkedő, ezért vesztükbe rohanó Rendfenntartókat megmenteni, stb.
A 6. évad első epizódja alapján jelenleg 1773-ban járunk, és nem véletlen, hogy Roger és Bree a bostoni eseményekről beszélnek, hiszen ez év december 16-án fog ez majd megtörténni. Érdekes vetülete lehet majd mindennek, hogy ez az esemény a nyugati civilizáció számára egy a kulturális emlékezetben is gránitkeménységgel megszilárdult pillanat (gondoljunk csak bele, hogy a magyar közoktatásban is magától értetődő, hogy történelemórán tanulunk róla), miközben az akkoriban Bostontól (és általában a keleti parti nagy kikötővárosok urbánus, politikailag aktívabb világától) távolabb, kifejezetten a peremvidéken élő emberek nem feltétlenül tulajdonítottak neki akkora jelentőséget, mint amilyen jelentőségűvé az idő folyamán vált.
A 2. epizód a peremvidékiek jellegzetes problémájával, az őslakosok és a telepesek együtt- nem-élésével nyit. Jamie, mint a Korona ügynöke, tárgyal a közelben élő cserokik törzsfőjével, aki fegyvereket szeretne, hogy megvédhessék magukat. Jamie szemmel láthatóan próbál diplomatikusan kibújni ebből a helyzetből, de a probléma itt marad velünk az epizód végéig (és minden bizonnyal továbbra is).
Jamie aggodalma érthető, hiszen az ő fejében már az elkövetkező nagy konfliktus, a küszöbön álló nagy változások körüli gondolatok is ott kavarognak, és ennek fényében szeretne családjára és a rábízott többi emberrel nézve a lehető legjobb döntést hozni. Persze hiányosak az ismeretei, ahogyan Claire sem tud nagyon sok további információval szolgálni. Viszont az epizód során a nézők kapnak egy kis gyorstalpalót a múltról, ahogyan MacDonald őrnagy kezdi el sorolni, hogy az őslakosok mikor álltak a britek oldalán a korábban felmerülő konfliktusokban, másrésztől az epizód második felében Bree és Ian beszélgetése közben foglalják össze a készítők nagy vonalakban mindazt, amit az indiánok függetlenségi háború utáni sorsáról legfontosabb tudni.
Merthogy valójában nem Jamie, hanem Ian az, aki miatt újra és újra visszatérünk erre a kérdésre, hiszen ő nagyon szeretné, ha az indiánok megkapnák a kért fegyvereket. Mint az epizód végére kiderül (bár szerintem korábbi félmondatai alapján eddig is szinte tutira lehetetett ezt venni), van (volt?) egy gyereke, és mivel az őslakosok felé van érzelmileg elköteleződve (innen az epizód címe), szeretné, ha meg tudnák magukat védeni. Ez az életrajzi elem, amely véletlenül jut csak Jamie tudomására, változtatja meg aztán hősünk véleményét arról, hogy kérjen, sőt kifejezetten tanácsolja az új kormányzónak, hogy lássák el fegyverekkel az őslakosokat.
De amíg ez a magasabb szintű morális problémahalmaz ott lebeg hőseink feje felett, természetesen a Ridge-en azok között, akik mit sem sejtenek a jövőről, és nem is igazán van rá affinitásuk ilyen távlatokban gondolkozni, zajlik a hétköznapi dolgos élet. Tom Christie előző epizódban szerzett sebe gyógyulgat, de arra nem lehet rávenni, hogy alávesse a másik kezét a műtétnek. Mindezt persze random bibliai idézetekkel megtoldva közli Claire-rel, olyanokkal például, amelyek szerint bűn, ha egy nő használja szellemi képességeit. Míg Malvának tetszik a dolog, hog van egy női orvosuk, Allan azért megjegyzi, hogy hát igen, mások meg boszorkányságnak tekintik az ilyesmit.
Van Claire-ben valami természetellenes derültség, nyugalom, bölcs elfogadása a bukóságoknak is, amely nem jellemző rá. Mármint Caitriona Balfe szokott csinálni egy jellegzetes kelletlenkedő ajakösszeszorítást, amiről mi nézők tudjuk, hogy mi a véleménye a hímsoviniszta taplókról, miközben hivatástudata mégis arra készteti, hogy segítsen rajtuk is. Abból tudhatjuk, hogy szándékolt ennek a grimasznak a hiánya, hogy végül pár perccel később egy máik szituációban mégiscsak megjelenik, mikor Marsali mondanivalója hozza felszínre Claire-ben azokat az élményeket, amelyek elnyomása ellen a mentális immunrendszere küzd.
Marsali karján megint van egy folt, és amikor Claire beszélni akar erről, kiderül, hogy Fergus a védekező és nem a támadó fél volt ebben a szituációban. Marsali annyira belefáradt a helyzetükbe, Fergus értelmetlen örnmarcangolásába és a többi, hogy őt ragadta el az indulat, piszkavassal támadt férjére, aki kénytelen volt ezt valahogyan kivédeni. Elővigyázatosságból, mivel a boka vizesedése lehet komolyabb probléma jele is, Marsali beköltözik a Nagy Házba, és milyen jól teszi, mert egy közös vacsora alatt furcsa, korábbi terhességei alatt nem ismert fájásokat érez. Nosza, usgyi, rohanni kell Fergusért.
És ez az egyik gyenge pontja az epizódnak, mivel olyan érzést kelthet a nézőben, hogy elég csak egy rokonnak, ez esetben Rogernek rászólnia Fergusra, hogy szedje össze magát, mert a feleségének szüksége van rá, és a fiatalember mindjárt kijózanodik, sőt kigyógyul az alkoholizmusból. Mint kiderül, a bordélyházban felnőtt francia érti a dolgát, a szülési folyamat e ponton megakadt fázisát szexszel lendíti tovább.
Szerintem kínos, ahogyan a készítők ezt kivitelezték, de két okból is funkciója van a jelenetnek. Egyrészt Claire elbeszélget a csodálkozó Malvával, hogy igen, a nők is élvezhetik az aktust, és nem, azok a nők, akik élvezik, ők nem bűnös lelkek. Másrészt ekkor beszél Bree is Iannel, miután a társaság többsége a jellegzetes zajok hallatán inkább kiment a házból. A kisbaba végül megszületik. Kisfiú. De jajj, Fergusra újabb csapás – hiszen tovább marcangolhatja magát -, hogy a bébi, ha felnő is kistermetű lesz. De Claire szerint máskülönben tejesen egészséges, és természetesen Marsali örömmel babusgatja.
A vacsorán, amelyen megindultak a fájások, ott volt Bree és Roger is, akiknek nagy bejelentenivalójuk akadt. Lizzie rögtön elkiáltja magát, hogy de jó, hogy jön az új kisbaba, Marsali is gratulál, Jamie is koccintana erre, de rögtön kiderül, hogy Bree „csak” a gyufát találta fel.
De… minek? – rakhatnánk be a közismert Ryan Reynolds mémet az asztal körül ülők reakcióinak érzékeltetésre. Vagyis nem igazán értik, miért olyan nagy dolog ez, és ezzel megint egy civilizációs szempontból nagyon is érdekes jelenségbe trafáltak bele a készítők. Elgondolkodtató, hogy mennyi találmány korábban is létezett már, vagy épp nem létezett, mert az azt feltaláló személy környezete nem értette, mi lehet ebben az újdonság. Ennek a jelenségnek egy különleges változata az, amire Bree is utal később, hogy nő mivolta miatt sem foglalkoznak vele, hogy mire képes. Ugyanígy sejthetjük, hogy a gyereknevelés során egy-egy kreatívabb és innovatívabb háziasszony mennyi apró kis találmánnyal rendelkezhetett, amelyet nem másért kísérletezett ki, csak azért, hogy praktikusabb legyen a mindennapi munkája, gördülékenyebben tudja végezni a mindennapi feladatait, de A Nagybetűs Történelem nem emlékezik rá, mert esetleg nem tudta a közvetlen családtagjai értetlensége (sőt, furcsa viselkedése miatt őt hülyének nézése) jelentette speciális "üvegplafont" áttörni.
Azért jó dolog, hogy Bree-nek van egy Rogerje, aki értékelni tudja a teljesítményt, és amikor az előző epizódban megismert félárva kisfiú hozzájuk kopogtat be sötétedés után, megmutathatja neki a csodát, amit az ő zseni asszonykája hozott létre. A kisfiú pedig igazán el van bűvölve a jelenségtől.
Nem tudom, hogy milyen nagyobb horderejű problémát, vagy konfliktust készítenek elő ezzel az alkotók, de az első részben és most is valahogy kiemelten fontosnak tűnik, hogy Roger úgy lát el lelkészi feladatokat, hogy nem lelkész. Hogy neki ezt folyamatosan konstatálnia kell. Annál mindenképpen nagyobb horderejű problémáról kell hogy szó legyen, mint az epizód bizarr közjátéka, hogy az öreg nénit a veje túl hamar akarta eltemettetni, a néni a búcsúszertartáson ébredt fel, igaz pár perc múlva mégis végleg búcsút kellet venni tőle. Ez az eset inkább Claire-re nézve jár következményekkel, ugyanis ki akarják tiltatni a babonás népeik a templomból, de Jamie emiatt is szól Tom Christie-nek, meg azért is, hogy a már majdnem kész templom ne egyetlen felekezeté legyen, hanem mindenkié és inkább közösségi tér (iskola és egyebek) funkciója legyen, mint templom. Merthogy Jamie úgy gondolja, és erről Bree-nek is beszél korábban, hogy Tom Christie kezében a templom is fegyverré válhat.
Christie ezek után minden dühét lányán vezetné le, jól elfenekelné a szíjával, de hát sajnos a keze nem engedi, s ekkor megy el a Nagy Házhoz és egyezik bele a műtétbe. S ahogyan erről már fentebb beszéltem, maga az epizód azzal ér véget, hogy Jamie megírja a fegyvereket kérő (sőt tanácsoló) levelét.
_______
Lábjegyzetek:
1 Lsd #kádárahibás címmel írott kritikámat Bartis Attila A vége című regényéről:
"A Bartis-univerzumban egyén és történelem viszonyát tekintve csak egyirányú az út: a történelem – amelyet tehát ezek szerint híres történelmi személyek (időnként teljesen egyedül) gyártanak – kihat az átlagember életéte. De nem látom, hogy bármi is szólna arról, hogy az átlagemberek sokaságának döntéseiből és cselekedetiből mennyiben is áll össze az a valami, amit előszeretettel hívunk történelemnek. Nehéz úgy a közös ügyeket rendezni, ha közben nem kívánjuk belőle kivenni a részünket, csak elvont fogalmakat (a Történelem, a Hatalom) okolunk, és azoktól várjuk a megoldást. Márpedig a regény által elindított gondolatmenetnek épp ez a konklúziója. Hogy egyszerűen Kádár a hibás. Mert ő mondott valamit. Vagy éppenséggel, mert nem mondott ki valamit. Végeredményben ő az oka, nem csak a jelen társadalmi problémáinak, de annak is, hogy anyád eltitkolta első házasságát, és annak is, ha rég halott szerelmed soha nem írt rólad egy sort sem a naplójába. Ha afelől az elvárás felől szemléljük A vége című regényt, hogy kedves író úr, segítsen már nekünk eligazodni, mégis mi folyik ebben az országban 25, 70 vagy 100 éve, akkor a nagy jelentőségű nagyregény kísérlete gyakorlatilag megbukott. Jóval kevesebbet mond, mint ami már amúgy is jelen van a közbeszéd szintjén a mai társadalomban. "
"Tételezzük fel azonban,hogy Kőrösinek egyáltalán nem ez volt a szándéka. Már csak azért sem, mert a Magyar-fejezetekben nagyon szépen végigviszi azt, hogy nincs kisebb vagy nagyobb trauma, nincs bármiféle hierarchia a különböző társadalmi csoportok sorstragédiái között, és erre az alapra, erre a közös minimumra építve kell azt a bizonyos párbeszédet megkezdeni. A mindezzel szembeállított Luda-történet azonban épp ennek a törekvésnek mond ellent. Ebből a szempontból válik problémássá, hogy ez a cselekményszál egy szép, szívhez szóló, érzelmes történet egy sokat szenvedett asszonyról, aki sorra temeti el jórészt erőszakos halált halt szeretteit, s aki egész életében magában hordozza a beteljesületlen nagy szerelem, majd az ennek elmúlása felett érzett fájdalmát. Van benne Nagybetűs Történelem, arctalan gonosz hatalom, de sok szeretet és a hétköznapok apró mozzanataiban fellelt boldogság is. Ez így egy kompakt, szép regény. Ahogyan kompakt, okos regény a Magyar család története a benne felvetett problémákkal együtt. A kettőt összeömlesztve azonban félő, hogy az okos alulmarad a széppel szemben, és az álmegoldások, a szép, érzelmes, de közhelyszerűen semmitmondó áltanulságok győzedelmeskednek a regény egésze megítélésnek tekintetében."