Folytatódjon tehát az Outlander hetedik könyvéhez (An Echo in the Bone) kapcsolódó olvasónapló, mely - tekintve, hogy ez a blog szerzőjének fő kutatási területe irodalmárként - elsősorban a valós történelmi események fikcióba illesztésének módjaira koncentrál. 1777 nyarán járunk, s ha valaki szeretne az események hadtörténeti hátteréről kicsit többet olvasni, valószínűleg legegyszerűbb kutakodását a Saratoga-kampány (Saratoga campaign) kifejezés mentén elkezdenie.
Claire-ék tehát a félresikeredett tengeri útjuk után (melyről továbbra is úgy gondolom, hogy túlságosan hosszúra nyújtott és feleslegesen túlrészletezett volt, főként úgy, hogy kissé nehezen értelmezhető okokból a szerkesztési folyamat során meghagyták egyetlen egy fejezetnek, amely így nagyjából ötször-hatszor hosszabb volt, mint a többi), Ticonderoga erődjében találják magukat. Jamie egy ad hoc megalakított milícia vezetőjeként határozott idejű szerződésre köteleződik el embereivel együtt.
A határozott idejűség, valamint hogy hőseinknek van némi történelmi ismeretük (ami természetesen ekkor még nem múlt, hanem jövő számukra) teremti meg az idővel való versenyfutás érzését. Valamikor, a nyár folyamán majd érkezni fognak a britek, valamiként az erőd kikerül majd a patrióták kezéből. Kérdés, hogy ez előbb történik-e meg, minthogy lejár a milícia szerződése.
Ez a kínzó kérdés hozza aztán magával a két idősáv közti furcsa kommunikáció eddigi legjobb példáját a könyvben. A korábbi alkalmakkor, amikor Bree-ék a leveleket olvasták, láthattuk, hogy Claire inkább a fiktív szereplők fiktív sorsának fontos mozzanatairól beszélt, ám a történet ezen pontján végleg beköszönt a Nagybetűs Történelem.
A fejezet, amelyben az első Ticonderogában írt levelet olvassák, Bree riadtanak tűnő felkiáltásával kezdődik.
Mi a fenét keresnek a szülei az erődben?
(Számunkra, olvasók számára ez kevésbé meglepő, esett már szó róla korábban.) Az elbeszélés csupán a levél elolvasása után kezdi el kibontani Bree aggodalmának okát, és úgy érzem, ez esetben a szöveg jobban kíván azon olvasók információbegyűjtési igényére rájátszani, akiknek semmiféle ismeretük sincs Fort Ticonderoga történelmi jelentőségével kapcsolatban.
Bree a könyvespolcuk előtt áll, a Függetlenségi Háborúról frissen beszerzett könyvek gerinceit nézegeti és aggódik szüleiért, bár Roger próbálja azzal nyugtatni, hogy van még későbbről is elég levél. Bree pesszimistább, mert szerinte az még nem jelenti azt, hogy mindenki (mindenki, aki számukra fontos) kijutott az erődből, lehetnek azok Ian által írott levelek is.
Ha még eddig sem rakta volna össze az olvasó, mi a feszültség forrása, Bree az egység végén felteszi a nagy kérdést: vajon melyik könyvben talál rá arra, hogy Ticonderoga erődje mikor került brit kézre.
Ettől kezdve kap szerepet a történetszövésben (ha előbb belekerült volna, akkor nem lett volna értelme Bree aggodalmát a fentebb ismertetett módon felépíteni), ahogyan Claire számolja a hátralévő napokat. Ez egyébként azon olvasók kíváncsiságát is képes fenntartani, akik ismerik a kérdéses dátumot, és egy gyors számolással tisztában vannak azzal, hogy a kelleténél több mint egy héttel később jár le Jamie-ék szerződése.
Amíg a britek meg nem érkeznek, Claire beszámol az erőd mindennapjairól. A környék leírása, ahogyan például kiemeli, mennyire, szó szerint lélegzetelállítóan ózondús a levegő, kifejezetten jól sikerült pillanatai az elbeszélésnek. Beszél arról, hogy Jamie-ék az erőd és egy szemközti hegy (Mount Independence) közötti híd építésén fáradoznak, bár hiába, mert egy másik hegyről (Mount Defiance) simán le lehet majd ágyúzni. Avagy
ismételten a történelmi fikció szükségszerű anakronizmusával állunk szemben,
mikor az elbeszélésbe, teljesen organikusan, önnön belső szabályszerűségéből fakadóan beleszövődnek olyan motívumok, említésre kerülnek olyan tárgyak, helyek, vagy események, amelyeknek későbbi fontosságáról a karakterek, ellentétben a történelmet ismerő olvasóval, még nem tudhatnak. (Merthogy esetünkben valóban a Mount Defiance-on fogják a britek az ágyúikat felállítani.)
Apropó, britek. Míg Claire-től duplán kapunk információkat belülről (egyrészt a megszokott első szám egyes személyű elbeszélés által, nekünk, az olvasóknak mesélve, másrészt ugyanezt levélben is megírva a 20. századiak számára), az eseményekről egy másik nézőpontból is értesülhetünk, ugyanis William is Ticonderoga felé tart a John Burgoyne vezette előrenyomuló sereg tagjaként (egészen pontosan Simon Fraser, Jamie egyik másodunokatestvére szárnysegédjeként).
Ám visszatérve az erődbeli eseményekhez, a szöveg ezen részeiben természetesen az orvoslással kapcsolatos események dominálnak. Vagy mondjuk úgy, az erődbeli eseményeket Claire hivatástudatának szemüvegén keresztül ismerhetjük meg. Mivel hősnőnk egyéniségének ezen jellemvonása az egyik folyamatos motorja a történetszövésnek, így szükségszerűen kell konfliktushelyzetnek is adódnia, legalább is bizonyos akadályoknak, mely nehezítik Claire-t hivatásának olyan szintű gyakorlásában, melyet saját magától elvár.
Claire említést tesz többször is az erőd rangidős orvosáról, Thacher őrnagyról, aki nemigazán engedi őt valódi feladatok közelébe, így leginkább a nők és gyerekek ellátására tud csak odafigyelni. Egy kicsit unfair, ahogyan az orvossal bánik a történet, tekintve, hogy az ő háborús feljegyzései minden bizonnyal segítségére voltak Diana Gabaldonnak is a története írása során. Ám ez így épp jó példa arra, hogy
mit is értek azon, hogy minden történelmi fikció valamiképpen kizsákmányolója a múltnak. ¹
Hiszen, mint ahogyan az imént már belekezdtem, ennek a regényfolyamnak a főszereplője egy orvos (néha újra és újra elámulok azon, mennyire egyszerű, de nagyszerű ötlet volt egy időutazó nőnek ezt a hivatást adni), ráadásul nő, meglehetősen nagy dózisú hivatástudattal megáldva (vagy megátkozva) egy olyan korban, amikor nő és hivatás meglehetősen nehezen összepasszítható kifejezések voltak.²
Időről-időre tehát szükségszerűen szembe kell vele állítani random karaktereket, hogy az elbeszélés ezen rétege folyamatosan mozgásban legyen. Ebben az esetben pont egy valóban élt személyre esett a választás. Nem tudhatjuk, hogy milyen egyéniség volt James Thacher, pontosabban nem tudhatjuk, miként reagált volna arra, ha egy női orvossal, aki ráadásul későbbi korokból származó, sokkal modernebb (és effektívebb) szakmai tudással rendelkezik, találj magát szemben. A történelmi fikció létrehozásának ezek a pillanatai azok, amikor az alkotónak nagyobb a mozgástere. Ezért neveztem csak kicsit unfairnek a megoldást.
Természetesen, nem csak olyan karakterekre van szükség, akikkel Claire-nek saját szakmai integritása védelme érdekében időről-időre szembe kell szállni, hanem olyanokra is, akikkel együtt tud dolgozni, akik megértik és elismerik a tudását. Ezt a funkciót szolgálja, hogy végül Hunterék is Fort Ticonderogában kötnek ki, és mindazt, amit más összefüggésekben, más szereplőkkel történő interakcióban Denzelről megtudtunk, most árnyalhatja az, ahogyan Claire látja őt.
Röviden és velősen: ő egy már-már megkérdőjelezhetetlenül az elbeszélés pozitív mezőjébe illő karakter.
Az erődbeli napok ismertetése alatt akad még egy-két, a történelmi tényekkel játszó mozzanat. Amikor hőseink megérkeznek az erődbe, még Anthony Wayne annak parancsnoka, s Claire-t kicsit aggasztja, hogy Roger mindig „Mad Anthony” (Örült Anthony) névvel szokta őt illetni, de az valahogy sosem lett kibeszélve, hogy miért. Azaz ha konkrétan ki nem mondva is, de felmerül a kérdés, hogy mi van, ha az erődben tett valami olyat, amiért ráragadt ez a jelző.³ Mindenesetre nyugtatgatja magát, hogy a tiszt jelenleg még nem néz ki olyannak, aki őrült dolgokat tenne.
Burgoyne előrenyomulásának volt egy igen kellemetlen alfejezete: 1777 nyarán több olyan barbár gyilkosság is történt a környéken, melyet a britek által szövetségesként kezelt őslakosok követtek el ártatlan, s néha éppenséggel lojalista civil lakosok ellen. Mivel az Outlander mindig is igyekezett az ő kultúrájuk pozitívumaira koncentrálni, így különösen érdekes, hogy a későbbiekben az elbeszélés említi-e ezeket az attrocitásokat, és ha igen, hogyan. Például William fejezeteiben esik arról szól, hogy Burgoyne kihasználja az őslakosokat. A másik mozzanat, amely előrevetíti, hogy a történet tematizálja majd valamikét ezeket az eseményeket, hogy a Claire asszisztenseként tevékenykedő fiatalasszony, Mrs Raven kezd fokozatosan megőrülni, és lelkiállapotában fontos szerepet játszik a megskalpoltatástól való rettegése.
Ezenkívül, soha nem tudhatjuk – lsd Dr. James Thacher példáját –, mikor bukkanhatunk a sok karakter között valós történelmi személybe. Kivéve persze, ha egy szereplőről az első dolog, amit megtudunk, az a neve. Mint például a brit sereg tartózkodási helyének meghatározására az erődből kiküldött egysége vezetője, Benjamin Whitcombe, akiről amúgy azon túl, hogy a térségbeli tapasztalatait a Hétéves Háború során szerezte, annyit kell tudni, hogy az ő fejére tűzték ki az egész Függetlenségi Háború alatt a legmagasabb vérdíjat egy brit tiszt megöléséért.
_______________________________________________
LÁBJEGYZETEK
¹Itt jegyezném meg, hogy bár a kizsákmányolás is eleve negatív jelentésárnyalatú kifejezés, az általa leírt, és a történelmi fikció egyik szükségszerű velejárójaként meghatározható jelenséget határozottan különválasztanám attól, amikor egy alkotó, vagy alkotók a saját ideológiai mondanivalójuk demonstrálására úgymond „megerőszakolják” a múltat.
A történelmi események fikciós alkotások általi "kizsákmányolásáról" lsd még:
²Sőt, a regények – és a sorozatnak – ezen rétege azért is tud működni, mert ez a probléma bizonyos szintig még most is létezik. Bizonyos mentalitású férfiak számára ugyanis sokkal könnyebb úgy értelmezni a világot, hogy példaul a nők csakis a házassági, párválasztási piacon történő előnyösebb lehetőségeikért mennek egyetemre (ezt érzékeltem, hogy annak ellenére, hogy részben a házasság intézményével szemben érzett ellenérzéseim miatt soha nem kívántam férjhez menni, mégis automatikusan ilyen típusú nőnek néztek azon rövid idő alatt, míg jogot hallgattam), vagy hogy egy férfi iránt érzett szexuális vonzalmuk miatt vetik bele magukat ilyen vagy olyan témába, amelynek aztán, ha az érzés elmúlik, könnyen hátat is fordítanak (jó sok évvel ezelőtt, mikor elkezdtem országúti kerékpársporttal foglalkozni, nagyon sok ember rutinszerűen afelől érdeklődött hogy ugye azért kezdett ez a sport érdekelni, mert volt egy kerékpáros pasim?), illetve hogy a nők csak azért dolgoznak pontosan és megbízhatóan és kimagasló szakmai minőségben, mert ab ovo alázatosak, és egyszerűen csak szeretnének egy hozzájuk képest hatalmi(bb) pozícióban lévő férfinek megfelelni (például amikor az irodalmi élet szereplőinek, tehát elvileg intelligens embereknek, eszükbe sem jutott annak eshetősége, hogy az érdeklődésem a történelmi fikció iránt a saját érdeklődésem lenne, automatikusnak vették, hogy volt valahol valamikor egy egyetemi tanár, aki javasolta, hovatovább kiadta feladatként ezt a témát; ugyanígy, egy-egy karcosabb kritikámat is úgy értelmezték, hogy egy férfi adta feladatba, hogy húzzam le ezt vagy azt a szerzőt, szerintük még véletlenül sem lehettek azok a gondolatok a sajátjaim).
³Washington kémei sorozat nézői találkozhatnak vele az utolsó évadban, amikor épp az 1781-es lázadást veri le, és végezteti ki az azt vezetőket meglehetősen kegyetlen, már-már barbár módon.